Amikor egy zenekar közel negyven évéről beszélgetünk, nem mehetünk el amellett: mikor alakult a zenekar, és kik voltak az alapító tagjai? Honnan jött a Varnyú Country név?

A csornai Hunyadi Gimnáziumba járt három vidám legény, nevezetesen Légrády Péter, Baranyai Ákos és Libis Attila. Akkoriban volt Vitray Tamásnak az Önjelölt című műsora a tévében, és ebben ők szerepeltek, az adás a youtubeon a mai napig megtalálható. A név onnan fakadt, hogy ez egy bluegrass jellegű trió volt - hegedű, banjo és akusztikus gitár - és az elmondások alapján Péter bátyja, aki mezőgazdasági agrárszakember, ő adta a zenekarnak a nevet. Azt gondolták, hogy ez a „Varnyú" népies név, és jól illik a három hangszerhez. Ekkor én még nem ismertem a zenekart, de ez a hivatalos történet.

A zene adottságait tekintve azt gondolom: azok szeretnek ilyen zenét játszani - főleg fiatalon -, akik egy busszal világjárásra indulnának, fesztiválokon zenélnének, és beszippantja őket az igazi „máról holnapra" szabadság. A zenekar tulajdonképpen milyen céllal alakult, és hogy lettél a tagja?

Erről természetesen őket kellene megkérdezni, de az tény, amit mondasz. Én pl.: határozottan emlékszem arra az időszakra - most már több tíz év távlatában - hogy mindig is vágytam arra, hogy legyen valamilyen kis furgon, amivel koncertekre járunk, és ezzel együtt egy gitáros, hippis életérzés. Mindig arra gondoltam: lesz egy buszom, és majd egy zenekarral megyünk koncertezni. És el is jött a pillanat, amikor lett is az akkori Varnyú Country zenekarnak egy Barkasa, sőt, ebből kettőt is elfogyasztottunk. Ami a nagy bánatom, hogy utána lett egy másik busz, aztán egy kisebb busz, nagyobb busz, mindenféle lett, de az eredeti vágyat nem töltötte be. Azt gondolom, valahol minden muzsikusban - bár én csak gitárosnak vallom magam - benne van egyfajta szabadságvágy, amit a zenélés ad... A zenekar alakulása is elég érdekes volt, hiszen a nevet megörököltük Légrády Petiéktől, akivel tulajdonképpen Szombathelyen a seregben ismerkedtünk meg. Ő egy másik alakulatnál volt, de egyszer látom, hogy megy egy fickó egy házi készítésű hatalmas gitártokkal - egy asztalos készítette neki, szerintem tízszer olyan nehéz volt a tok, mint a gitár - és gondoltam, hogy ő biztosan jófej lehet. Itt ismerkedtünk meg, és mindjárt megalakítottuk a Cókmók Country Duót, amivel különböző katonai seregszemléken és Ki mit tud?-okon vettünk részt. A katonaság után Peti elkerült a szombathelyi főiskolára, ahogy Baranyai Ákos is. Adta magát, hogy itt már van két ember akik zenéltek együtt, és vagyok én. Libis Attilát rá egy évre ide csábítottuk, így már négyen voltunk, és ez a brigád egy olyan ütőképes és újdonságszerű dolgot művelt, hogy egy pillanat alatt ismertek lettünk. Mozogtunk külföldön is elég sokat, ez pedig még érdekesebbé tett minket, az pedig még inkább, hogy elmentünk fellépni, hiszen volt egy kész koncertanyagunk. Hegedű, bendzsó, akusztikus gitár és bőgő.

Biztosan voltak abból az időből érdekes koncertek, amikre szívesen emlékszel...

Voltunk Lengyelországban, magyar zenekarként ír népzenét játszani, és Litvániában is. No, ez utóbbi a 90-es évek elején nagyon érdekes volt. Beültünk egy kisbuszba, és az első alkalommal végig mentünk a Visaginas nevű településig, ahol egy atomreaktor működik, és ott csináltak egy country fesztivált. A határon átkelni egy külön kaland volt. Ahogy átléptünk a litván határon, azt gondoltuk, tovább se megyünk, hiszen láttuk, hogy a kifelé jövő kocsisor nagyon hosszú volt, és nekünk pár nap múlva vissza kellett érnünk grazi fellépésünkre.  Az összekötőnkkel pedig úgy sikerült találkozni, - ekkor még nem volt internet, mobiltelefon, róla pedig azt sem tudtuk, hogy néz ki - hogy este a buszban felkapcsoltuk a villanyt, mindenki felvette a veszkó kalapot, és egyszer csak futott mellettünk egy srác, és ütötte az ablakot, felismert bennünket. Ő vitt el minket Litvánia másik felére, és ő garantálta: megoldják, hogy ki is jussunk hamar az országból, és ne kelljen kivárni a 3 napos kocsisort. Elindultunk Litvánia másik felére, egyetlen papírtérképpel, amit aztán a nyitott ablakon kivitt a huzat Légrády Peti kezéből, így onnantól térkép nélkül mentünk tovább. Ekkor már a zenekarban volt Horváth Gyuri is, aki jelenleg Kőszegen él, igazi zenei polihisztor, a Korvin-közből került ide a zenekarba.

Gyuri először hangtechnikus volt, és amikor a győri egyetemen voltunk fellépni, Légrády Petivel játszottunk az előtérben kirakott játékokkal, már a színpadi beállás után, és Petinek akkor kiugrott a válla. Én vittem gyorsan őt a kórházba, a többiek pedig ott maradtak ketten, és kezdeni kellett volna, így gyorsan szereztek egy zongorát, és Horváth Gyuri azon játszotta a dalokat.

A litván koncert helyszíne tényleg a világ végén volt. Amikor jöttünk haza, kaptunk egy A4-es papírt, ami litván nyelven íródott, fogalmunk sem volt, hogy mi volt ráírva. Az volt a lényege, hogy minket soron kívül engedjenek át a határon. A mai napig megvan, mi csak „beszélő papírosnak" neveztük el. Amikor odaértünk a határra, végigmentünk a három napnyi kocsisor mellett, és amikor odaértünk az átlépéshez, már fordították ránk a géppisztolyt, nagyon félelmetes volt. Letekertem az ablakot, kinyújtottam a papírt, és aztán a határőr ránézett, és intett hogy mehetünk.

Második alkalommal pedig repülővel mentünk: egy philadelphiai gitárost, bizonyos Soul Bradyt kísértük, ő volt az érdekesség, nem mi. Akkora színpadot addig még sose láttunk, kb. húszezer ember volt.

Nagyon érdekes, hogy talán tavaly télen eszembe jutott, hogy megnéztem a neten, és kiderült, hogy még mindig létezik ez a fesztivál. Visagino Country a neve, és a fesztivál honlapján megtaláltam a felvételt arról a koncertről, ahol mi játszottunk annak idején.

Koncerteztünk Szerbiában is, a jugoszláv szétválás időszakában. Akkor négyen voltunk még, bluegrasst játszottunk. Maga az átkelés a határon is elég érdekes volt. Balatonalmádiban koncerteztünk éppen, másnap mentünk Magyarkanizsára - ami zömében magyar lakta település - és ekkor nyitottak egy ideiglenes határátkelőt Tiszaszigeten, és ezt bemondta a rádió. Mi is erre próbáltunk menni, de nagyon meglepődtünk attól, amit ott láttunk. A faluban lévő nénik igazítottak minket útba, és egyszer csak láttuk, hogy az út végén van egy ostorlámpa, alatta egy aggregátor, egy sorompó csőből, és egy katonai sátor. Ebben ült a magyar rendőr, magyar vámos, magyar határőr, illetve a jugoszláv rendőr, vámos és határőr. És ahogy odaértünk, láttuk, hogy a sorompó vonalában ez az út megszűnt, a túlsó oldal egy hatalmas kukoricatábla volt, ahol a kukorica le volt törve egy út szélességében. Úgy nézett ki, mintha egy katonai autóval járták volna le. A koncert idején már háborús volt a hangulat, mi pedig játszottunk, a közönség pedig kiabálta, hogy piros fehér zöld, ez a magyar föld. Amikor lejöttünk a színpadról, a szervező megköszönte, hogy nem csináltunk balhét, amit mi akkor még nem is értettünk. És aztán kifejtette, hogy elég lett volna bármilyen nacionalista dalszöveg vagy felvezető, és ott borult volna minden. De nekünk ez persze eszünkbe se jutott, mi csak élveztük a bulit. És ez még azért is emlékezetes nekünk, mert ott kaptuk meg azt, hogy „ha lassabban játszunk, akkor is ugyanannyi a gázsi".

A zenekar előtt is felléptél valahol? Vagy a Varnyú Country volt az első formáció, ahol találkoztál a közönséggel?

Nagyon sok táborban jártam még szinte gyerekként, sok helyre hívtak, hogy gitározzak a táborozóknak. Volt ekkor egy formációnk, úgy hívták, hogy Lódarázs együttes. Középiskolások voltunk, felkértek minket, hogy egy iskolai rendezvényen kellene egy-két dalt előadni. A húgom Anita, aki fuvolázott, Gelle Zsóka, Németh Laci - aki most is a zenekarunkban van - és én. Tulajdonképpen megzenésített verseket adtunk elő. Eljátszottunk három dalt, és az egyik dalnak az volt a címe, hogy Jimmy ne búsulj, semmi baj, és a sztorija: megcsípi Jimmy fenekét a lódarázs. Ennek olyan jó kis refrénje volt, amit jól lehetett a gyerekekkel énekeltetni. Utána mondták, hogy kellene valahol játszanunk újra, de mondtuk: nem vagyunk mi zenekar, és még nevünk sincs. Erre mondták: legyen Lódarázs, az a dal úgyis jó. Tényleg ez lett a nevünk, sok táborba hívtak bennünket, és egész jó kis karriert futottunk be. 2-3 évig zenéltünk együtt, ugyanannyi idősen, mint akiknek játszottunk.

Amikor az előbb az alapító tagokról beszéltünk, láthatjuk, hogy most nem ugyanazok az arcok vannak a színpadon. Egy zenekart mennyire viselnek meg a tagcserék? Egyáltalán hogy kell elképzelni, ha egy új tag kerül egy zenekarba?

Ez a formáció, akivel most játsszunk, közülük a dobosunk van 25 éve velünk, és elmúlt ötven éves, így tulajdonképpen a fél életét velünk töltötte. A többiekkel, Németh Lacival, Harangozó Gyuszival, Farkas Lacival közel 30 éve vagyunk együtt, és a zenekar legfiatalabb tagja Gyuszi fia, Harangozó Marci 3 éve van velünk. Amikor vannak tagcserék, akkor meg is remeghet egy zenekar jövője. Ennyi év alatt azt kell mondanom, hogy a „zenekarosdiba" nagyon erős, markáns jellemek is felbukkannak. Az mindig benne van a levegőben, hogy valaki nem úgy akarja, mint a többiek, és ennek nagy jelentősége van, hogy mi ennyi év után még mindig együtt vagyunk. Talán nincs is Vas megyében még egy olyan zenekar, ami ilyen hosszú ideje egyfolytában működik.

Persze van, hogy az élet ebbe kicsit beleszól, hiszen például mikor az ős formációból elvitte a Légrády Petit a 100 Folk Celsius, a helyében én is őket választottam volna. Ő kulcsfigura volt a zenekarban, de így egyszerre egy országosan ismert zenekarnak a tagja lett, komoly koncertekkel. Az első időszakban olyan „kétlaki" életet élt, hiszen itt is játszott, meg ott is, ami természetes volt, hiszen nem nagyon akart elengedni minket...

Megint sztorizok, de nem tudom kikerülni. Keresztesi Krisztián egy rövid kitekintést tett: az Ocho Macho formációban kongázott 3 évig. Amikor elmondta, hogy kapott egy ilyen lehetőséget, tényleg az egyik szemem sírt a másik nevetett. Ebben az időszakban történt, hogy épp Sopronban koncerteztünk, toltuk a műsort, és a Sávoly Petya volt akkor a dobosunk, aki nagyon ügyes volt. A Keresztesi ott volt a koncerten - amiről én nem tudtam - Sávoly Petya pedig meglátta, és mutogatott neki, hogy jöjjön fel dobolni, de ebből a zenekar semmit nem vett észre. Én ott konferálok, kezdődik a nóta, hallom a beütést, és mondom olyan fura valami. Játsszuk a dalt, visszanézek, és ott ül a Krisztián a dob mögött. Azonnal körbe is futott a fejemen a vigyor, és annyira más volt az egésznek a feelingje. Lehet pótolni embereket, zenészeket, de amit megszoktunk, vagy ha van, amiben jobban érzed magad az teljesen más. Nekem nagy biztonságot ad az ő személye, szinte mindig tudom, hogy mi történik. Kivéve Vaskeresztesen, (a zenekar fellépett 2026 júliusában a vaskeresztesi Halas Napon - a szerk.) ahol szétszakadt a dobbőr, ami a pályafutásunk alatt eddig kétszer fordult elő. Ez annyira ritka, és pont a pergő, így ott Krisz is nehéz helyzetben volt a végén...

Amikor ez a beszélgetés szerveződött köztünk, akkor említetted, hogy a Varnyú Country egy „tábortűzi zenekar". Mit értesz ezalatt?

Ha nekem erről kell beszélni, akkor mindig így fogalmazok, hiszen végig énekeltetjük a közönséget. A nyáron voltunk Berhidán, Szentivánéjkor. Hatalmas fém üstöt hoztak, ami lábakon állt, és gyújtottak benne tüzet. Ez ott volt a zenekar és a közönség között. Elképesztően jó helyszín volt, mögöttünk volt egy tó, tulajdonképpen a színpad a tóra benyúló deszka stégen kapott helyet. Ahogy kezdett sötétedni, azt a hangulatot nem lehet leírni, és persze közben végig énekelt velünk a közönség. Mi nem tudnánk úgy létezni, hogy ez minden bulinkon ne interaktív dolog legyen. El se tudom képzelni, hogy odaállunk, játsszuk a dalokat, és egyszer csak vége lesz a koncertnek. Hiszen a magyar countryzenék legjobbjait szedtük össze: Bojtorján, 100 Folk Celsius, Tolcsvay, akik ebben a stílusban alkottak vagy játszottak. Maguk a dalok „viszik el a koncertet", hiszen mindegyiket ismeri a közönség. Nekem nagyon meglepő az, hogy lenézek a színpadról, és egészen fiatal gyerekek is éneklik a dalokat. Az, hogy a mi generációnk ezen nőtt fel, az rendben van, de hogy a tizennégy-tizenöt évesek is tudják őket, az elképesztő. Egyszer annyira zavarba ejtő volt, hogy koncert közben megkérdeztem a kölyköket, hogy honnan tudják a szöveget, és mondták, hogy apuka bakelit lemezeit hallgatják otthon. Az hatalmas élmény, amikor több száz ember veled együtt énekel, és ez simán hozza azt a hangulatot, ahogy egy tábortűz körül összeül egy baráti társaság.

Hol volt a legutóbbi, emlékezetes fellépés, ahol a zenekar a „tábortűz köré ültette" a hallgatóságot?

Évről évre fellépünk a Karneválon a Miraculum Szultánia helyszínen, de én úgy mondanám, hogy annak nincs köze a Karneválhoz, egy külsős helyszín. Ingyenes, és a jótékonyságra épül, ami nekem óriási élmény és siker - ami mérhető is forintban - hiszen hatalmas összegeket kalapolnak össze 17 éve, és minden forintot jótékonyságra fordítanak. Minden fellépő és segítő ingyen vesz részt ebben, Szombathely valamennyi tánccsoportja összefog és műsorral készül. Itt mindig telt házzal játszunk, és itt sem feltétlenül miattunk vannak ennyien, hanem a dalok miatt, mi pedig nemcsak a közönség, hanem a jótékonyság miatt is szívünkbe zártuk ezt a lehetőséget.

Ha egészen régre megyünk vissza: volt, hogy másfél nap alatt hét! db élő koncertünk volt az országban. 2001-ben történt, akkor nagyon mentek a sörfesztiválok, örömmel vállaltunk el minden fellépést, és akkor még egy-két óra alvással is kibírtuk. Csak úgy tudott ez működni, hogy előre elmondtuk mindenhol: akkor tudunk a rendezvényeken részt venni, ha azt elfogadják, hogy mi akkor lépünk fel, amikor odaérünk. Ebből lett az, hogy 11-kor kezdtünk gyerekműsorral Veszprémben. Utána Zalaegerszeg következett, majd Körmend, este HoppLá Fesztivál Szentgotthárd. Másnap Révfülöpön a Mólón, délután Révfülöpön a strandon és este 9-kor Pécsen játszottunk. Ez a hétvége nagyon emlékezetes, most már nem bírnánk ezt a tempót.

Amikor szóló koncertet adtok, akkor egyszerűbb összerakni a dalok listáját, hiszen aki odamegy, az rátok kíváncsi. Viszont ha egy rendezvény része vagytok, ahol valaki a főzőverseny, valaki a focikupa miatt megy oda, akkor tulajdonképpen a közönség összetétele, hangulata alapján alakítjátok ott helyben a repertoárt?

Igen, egyértelműen az adott helyzet határozza meg, hogy miket is játszunk. Sőt, szólókoncerten régebben még volt lista, de már ott sincs. Egy teljesen heterogén közönség előtt ugyanis nem kell erőltetni azt, ami egyébként nem megy. Egy másodperc alatt lehet tudni, hogy mit is játsszunk. És azért is jó ez a zenekar, mert a konferanszból a Krisz azonnal tudja, hogy mi következik, a többiek is tudják már kapásból, mi lesz a következő nóta.

Volt olyan, hogy meghívtak bennünket gyerekműsorral valahova. Odaérve láttuk, hogy ott ül több száz néző, és kb. kettő volt közülük gyerek. Hiába van kiírva a plakátra, hogy gyerekműsor lesz, azt ilyenkor felesleges erőltetni. Emlékszem, egyszer volt valahol a Balaton parton egy adventi buli, az nagyon érdekes volt. Egy nagyon pici művház hívott minket, ahova karácsonyi koncerttel érkeztünk, és azt láttuk, hogy nagyon sok kendős, idős néni ül a nézőtéren. El se tudtuk képzelni, milyen koncert lesz ebből, de itt olyan ráadásokat kellett játszanunk, sőt, az egyik néni elénekelte velünk a Mennyből az angyalt, ami óriási siker lett. Ez már a ráadások után volt, és tényleg fogalmam sincs, mi történt ott, mert olyan hangulat lett a végére, hogy már többen a színpadra is feljöttek.

Alan Jackson azt mondja: „A külsőségek tovatűnhetnek, a hóbortok elmúlhatnak, de egy jó dal örökké él." Lehet, hogy ez az egyfajta időtlenség, ami a countryzenét jellemzi, emiatt van, hogy sok sok éven át fennmaradnak a dalok, és a mai napig hatalmasat bulizik rájuk a közönség?

A mi műfajunk mindenképpen egy kortalan műfaj, és ezt is hangoztatjuk. Szemmel látható, hogy itt az egy évestől a százévesig minden korosztályból van a nézőtéren. Ha csinálsz egy rock fesztivált, vagy punk koncertet, akkor ott jó eséllyel kevesebb lesz a százéves, és az egy éves is. A country egy kortalan zene, hiszen amit már az előbb említettünk: a tizennégy éves gyerek is a bakelit lemezeket hallgatja, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dalok még 50 év múlva is ismertek lesznek. Vannak köztük olyanok, amik zenéjükben és szövegükben sem olyan nagy alkotások, de mégis azt mondhatjuk, hogy „állócsillagok" a zenei palettán. Ha egy konkrét példát kell mondani: már milliószor eljátszottuk a Bojtorjántól a Csavargó dalt, de ha a következő koncerten is eljátsszuk, ugyanannyira fog működni, szeretni fogják, és lehet, hogyha azt kihagyjuk a repertoárból és valami mást behozunk, az nem lesz olyan szerencsés.

Amikor én zenét hallgatok, akkor tulajdonképpen azok a zenék tetszenek, amiket hallgatva „képek elevenednek meg" a szemem előtt. Te mit tartasz fontosnak egy zenében? Mitől jó Kovács Janónak egy dal, vagy egy dalszöveg?

Alapvetően egy autodidakta zenész vagyok, nagyon sok érzelmi dolog van bennem. Ezért is mondtam, hogy soha nem volt célom, hogy ebből megéljek. Meggyőződésem: ha egy zene jó, akkor meg tudom mondani, hogy az jó, de nem fogom tudni olyan mértékben megindokolni, mint mondjuk egy komolyan kvalifikált muzsikus. Sokszor van, hogy meghallok egy zenét, vagy akár amikor a fiammal összeülünk, és rakja be a muzsikákat, tudom, hogy melyik jó. Sokat hallgatom a Petőfi rádiót, azon gondolkodva, hogy mitől jók ezek a zenék, de nem is értem... Ha meghallom a réges-régi Edda slágereket, akkor egyetlen dalon belül annyi zenei ötlet van, amit a Petőfi rádión elhangzókban egy napon keresztül sem fogok találni. Ott tényleg olyan ötletgazdag zenék voltak... A Dankó rádióban van egy délelőtti műsor tíztől délig, amit szintén nagyon szeretek. Ezek régi magyar slágerek, de vannak még benne háború előtt időszakból is dalok, amikor még muzsikáltak az emberek és még vokális énekek voltak. A vokális énektől nagyon oda tudok lenni. Amikor a horvátok kapásból olyan szólamokat énekelnek a tambura mellé - mint pl.: a Koprive zenekar - az annyira emberi. Ott megszólal az akusztikus hangszerek tömkelege, és mindenki énekel, de mindenki valami vokált. Ez annyira emberien jön ki, érdemes megfigyelni, csodálatos. Azt is izgalmasnak tartom, amikor valahol járunk a világban, azonnal a helyi rádiót keresem: Törökországban is sok török népzenét hallgattunk. Nagyon klassz megfigyelni, milyen energia van ezekben a zenékben, ugyanúgy, mint az igazi magyar népdalokban.

Ha lehetne egy kívánságod, és egy pillanat alatt tudnál a lehető legmagasabb szinten játszani egy hangszeren, amin eddig nem játszottál, akkor melyik hangszer lenne az, és miért?

El is gondolkodok ezen hirtelen, mert ez még sose jutott eszembe, de lehet, hogy azt mondom: maradnék a gitárnál. Én tudom azt, hogy milyen, amikor azt látom, hogy jól gitározik valaki. Olyan sokszínű hangszer, annyiféle dolgot lehet rajta csinálni. Komolyzenét is, de pl. Légrády Péter olyan gitáros, hogy akár világsztár is lehetne. Ő valami olyasmit tud, amit nagyon kevesen tudnak, és nagyon komoly szinten műveli ezt. Rá is tette az életét, rengeteget gyakorolt. A gitármuzsika egy nagyon jó hangulatú, közösségi létet teremt, ezért is szeretem annyira.

A régi háznál mindig megtartottuk a „szezonzárónak" nevezett összejövetelt a zenekarral. Ilyenkor sütögettünk, gitározgattunk a kertben. Mondták a szomszéd csajok, hogy egész éjjel kint ücsörögtek, és bennünket hallgattak... A zongorát nem viheted magaddal sehova. Ha furulyázol, akkor be van tömve a szád, ha trombitálsz, ugyanez a helyzet. Pl. a horvátokra visszatérve a tambura is ez a bárhova vihető hangszer, és azonnal jön belőle egy közösségi életérzés. És nekem azt hiszem, hogy igazából mindig is ez volt a zenélésben a legfontosabb.

 
Janó és a veterán Mercije a Múzeumok Éjszakája részeként rendezett veterán autós felvonuláson, 2023-ban

A végére már csak egy pár villámkérdést tartogattam, ezekre kérlek, egy szóval válaszolj.

Blues vagy jazz? - jazz

Zenekar vagy egy szál gitár? - zenekar

Élőzene vagy otthoni zenehallgatás? - élőzene

Autóban CD vagy rádió? - rádió

Pengetővel vagy pengető nélkül? - pengetővel, bár mind a kettővel mást lehet csinálni

Mandolin van bendzsó? - bendzsó, de bluegrass banjo mindenképpen!