Albert Speer a nürnbergi perben olyan védekezést választott, amellyel látványosan elkülönítette magát vádlott-társaitól. Kollektív felelősséget vállalt a náci rendszer bűneiért, személyes bűnösségét azonban tagadta, és azt állította, hogy nem tudott az európai zsidóság szervezett, tömeges meggyilkolásáról, a haláltáborokról és a gázkamrákról. „A döntő kérdésekben a vezetőket közös felelősség terheli" - jelentette ki, majd hozzátette, hogy nem az ő feladata eldönteni, ez jogilag vagy erkölcsileg mennyiben büntetendő.

Az általa felügyelt hadiipari termelésben koncentrációs táborok foglyait is dolgoztatták, róluk így beszélt: „Természetesen, amikor ipari üzemekben tettem ellenőrző látogatásokat, alkalmanként láttam koncentrációs táborok foglyait, akik azonban jól tápláltnak tűntek" - védekezett Speer a perben. Háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt húsz év börtönbüntetésre ítélték, így ő elkerülte a halálbüntetést. Emlékiratai 1969-ben jelentek meg, első változatait azonban már a spandaui börtönben elkészítette: feljegyzéseinek egy részét vécépapírra írta, a kéziratot pedig titokban juttatták ki.

A kötetben a náci pártkongresszusok látványvilágának megtervezésétől a Harmadik Birodalom bukásáig idézte fel pályafutását. Művelt, visszafogott technokrataként ábrázolta magát, aki ugyan Hitler belső köréhez tartozott, mégsem volt fanatikus náci, és állítása szerint mit sem tudott a zsidók tömeges megsemmisítéséről. Emlékiratai világszerte bestsellerré váltak, ő maga pedig a háború utáni nyilvánosság egyik legtöbbet szereplő egykori náci vezetőjévé és valóságos médiasztárrá vált; újságírók sora versengett azért, hogy interjút készíthessen vele.

A Speer által létrehozott kép évtizedekre elfedte a történeti valóságot. A később feltárt dokumentumok és kutatások azonban megmutatták, hogy nem a politikától távol álló építész volt, akit egyszerűen magukkal sodortak az események. Fegyverkezési miniszterként a náci hadigazdaság egyik meghatározó irányítójává vált. Az általa felügyelt termelés milliók kényszermunkájára épült, és azt sem tagadta, hogy a hadiiparban koncentrációs táborok foglyait dolgoztatták. Azt állította azonban, hogy az európai zsidóság szervezett megsemmisítéséről, a haláltáborokról és a gázkamrákról nem volt tudomása. Speer több nyilatkozatot is beszerzett annak alátámasztására, hogy Himmler beszédének döntő része alatt már nem tartózkodott a teremben; Gitta Sereny kutatása szerint ezek a nyilatkozatok nem voltak hitelesek. 

Jean-Noël Orengo nem hagyományos életrajzot írt: nemcsak Speer önmítoszának ellentmondásait tárja fel, hanem megpróbálja rekonstruálni azt a motivációs rendszert is, amely ezt a gondosan felépített történetet létrehozta, és évtizedeken át életben tartotta. Jelenetről jelenetre vizsgálja meg Speer emlékeinek hitelességét, elhallgatásait és tudatosan megkomponált hatáselemeit. Arra keresi a választ, miként tudta a történelmi szereplő úgy megírni a saját múltját, hogy önmagáról alkotott képe végül még a tényeknél is erősebbnek bizonyult. 

A kötet Hitler és Speer viszonyát egy végzetes szerelmi kapcsolat dramaturgiájába rendezi: kapcsolatukat a fejezetcímek a villámcsapástól és a mézeshetektől az eltávolodáson és a váláson át egy házasság szakaszaiként keretezik. Erre utal a cím is: egyik munkatársa „Hitler reménytelen szerelmének" nevezte Speert, akit saját bevallása szerint boldoggá tett ez a megállapítás. Orengo a diktátor és építésze kapcsolatának történetét Gitta Sereny kutatásával kapcsolja össze: a történész hosszú beszélgetésekben próbált áttörni Speer gondosan felépített önképén, miközben maga is egyre összetettebb viszonyba került kutatása tárgyával.

Az így megírt kontrafikció nemcsak azt vizsgálja, hogyan építette fel Speer a náci hatalom díszleteit, majd saját ártatlanságának mítoszát, hanem azt is, képes-e egy kivételes történetmesélő a róla szóló történetet is az irányítása alatt tartani. A kontrafikció lényege, hogy nem új történetet talál ki, hanem a kanonizált változatot bontja szét és rakja újra össze, láthatóvá téve a manipulációt és a történetmesélés szubjektivitását. Orengo azonban saját narrátori szerepét sem hagyja érintetlenül: miközben újrameséli Speer önmítoszát, azt is vizsgálja, hogyan válik maga is e mítosz újraalkotójává. 

Az „Ön Hitler reménytelen szerelme" jóval több egy náci vezető történeténél. Speer alakján keresztül a fikció valóságformáló erejéről, a művészet és a hatalom kapcsolatáról, valamint az önfelmentő narratívák működéséről beszél. A fake news, az összeesküvés-elméletek és a versengő valóságmagyarázatok korában különösen aktuális kérdést tesz fel: mi történik, amikor valaki nem egyszerűen meghamisítja a múltját, hanem olyan meggyőző történetté formálja, amelyet a közönség szívesebben hisz el, mint az igazságot? 

Orengo nem pusztán arra keresi a választ, hogy hazudott-e Speer. A valódi kérdés az, miért tudtunk hinni neki. 

****** 

 
Fotókredit: ORENGO 8604©JF PAGA

Jean-Noël Orengo francia író és filmkritikus. Első regénye, a La Fleur du Capital 2015-ben elnyerte a Prix de Flore irodalmi díjat. Későbbi műveiben is előszeretettel ötvözi a történelmi, politikai és társadalmi kérdéseket a műfaji határokat átlépő regényformával. Az „Ön Hitler reménytelen szerelme" eredetileg 2024-ben jelent meg Franciaországban a Grasset kiadásában, és bekerült a Prix Goncourt második válogatásába, a díjra esélyes nyolc kötet közé.