Míg a szombathelyi HEMO-ból épp színház épül, addig információink szerint a zalaegerszegi még kihasználatlanul üreskedik magában. A belvárosi gangos bérház első és második emeletét töltötte meg élettel - kiállítások, filmvetítések, koncertek, táncos és színházi produkciók - a szervezőcsapat. A péntek esti légyottra szép számmal érkeztek is érdeklődök, amin persze kicsit sem szabad csodálkozni, hisz a magyar kortárs popzene talán legfigyelemreméltóbb kvartettje adta a főműsort. Villámlátogatásunk alatt a kiállításokon és folyamat-alkotásokon kívül a Ciklus című audiovizuális táncelőadás került még porondra, melyet sajnos teltházi beférhetetlenség okán megpillantani sem bírtunk.

Ehelyett eszmecseréltünk rég, és nem annyira rég látott ismerősökkel és barátokkal, figyeltük az épp készülő alkotásokat, illetve hasonlítgattuk a két nyugati megyeszékhely populációját és helyzetét. Megtudtuk spontán szócsere útján egy helyi képzőművésztől, hogy szerinte a vasi központ összehasonlíthatatlanul kultúrváros a zalaihoz képest, hisz például nemrég a Képtárban olyan profizmusról kapott képet kiállítása kapcsán, amivel eddig még sehol sem találkozott. Örömét fejezte ki az ügyben is, hogy városában egyre többször találkozik rendezvényeken Savaria szülötteivel. Ehhez csak annyit fűznénk, hogy az ötven kilométeres távolságot leautózni semmivel sem telik több időbe, mint mondjuk a fővárosban A-ból B-pontba eljutni. Megtudtuk továbbá, hogy a Grabowsky Cafe marad egyelőre az ottani kultúrplacc, mivel az új, nagyobb klub nyitása újfent dugába dőlt egy nem várt ingatlaneladás okán. Aznap este azonban szépen ki lett szolgálva a helyi és mindenhonnan érkezett nem átlagfogyasztói réteg. Már maga az épület üresen is megérne egy misét, így megrakva alkotásokkal és élettel pedig akár egy vatikáni szemeszternyit is. Kitűnő választás, félig foglaltház, félig romkocsma hatásokkal átitatva. A fesztivál ebben a házban otthon volt, minden klappolt mindennel - a lépcsőkorlát, az otthagyott fogas, a szocreál székek a kiállított alkotásokkal teljes egységbe égve.

Mint ahogy az is, hogy az eddigi legjobb Bin Jip koncertünkbe csöppentünk. Ez a tény csak annak tükrében nem bír nagy jelentőséggel, hogy ez volt a második élőzésük, amit láthattunk. A tavaszi Mediawave-s őriszentpéteri koncert óta tudtuk, hogy mit várhatunk tőlük - a legjobbat csak -, de az még bőven az első fellépéseik közé tartozott. Azzal sem volt semmi gondunk, sőt, ellenben mostanra összeértek teljesen. Ráadásul a terem akusztikájából és a hangcucc hangzásából pontosan olyan elnagyolt, kicsit karcos hangkép állt össze, mint amilyen maga az urbánus találkozó hangulata volt. Passzolt a zene, és maga a zenekar is, mint ahogy azt az énekesnő is megosztotta egy kényszerű gitárhang-keresés alatt velünk. A koreai Kim Ki-Duk zseniális filmjének tiszteletére nevezték el a zenekart - ami teljesen komoly vállalás már eleve, de azt kell mondjuk, simán méltók is rá -, amely idehaza Lopakodó Lelkek címen került bemutatásra. Az eredeti jelentése pedig Üres Házak. A filmben a főszereplők - csak elnagyoljuk a sztorit - olyan lakásokba hatolnak be, amelyeket üresen hagynak rövidebb-hosszabb időre gazdáik, és az ingyen szállásért speciális módon még fizetnek is. Ezeket az épületeket töltik meg élettel, pont úgy, ahogy a szervezők tették ezt most ezzel az elhagyott épülettel.

Aztán megjött a gitár a kábeltenger mélyéről, és ott folytatták ahol abbahagyták: varázsoltak. Igaz, néha simán csak bűvészkedtek, de azt is zseniálisan. A számok vázai minden esetben remekművek, minden váltásuk hatásos, és szinte váratlan, még úgy is, hogy a váratlant várjuk. Egyetlen dolog azonban feltűnt, mégpedig az, hogy az improvizatívnak tűnő túllógások - persze csak néhány esetben - nagyon esetlegesnek tűntek. Ha ez szándékos, akkor sem, ha nem az, akkor meg végképp nem volt érthető számunkra az a néhány üresjárat. Nem volt velük különösebb gondunk, ugyanúgy rugóztunk akkor is, mint a többi rész alatt, csak feltűnt, és nemcsak nekünk. Ennyit a bűvészkedésről. Többnyire azonban csak varázsoltak, lüktető ritmusokkal, meghökkentő effektekkel és hangzásokkal bombázva szépérzékünk és ritmusközpontunk. Egyik pillanatban éteri ringatással altattak, aztán a teljes kakofónia, mindez pontosan hangsúlyozva és stílusok felett tálalva. Az ott és akkor minősége itt és most, ennél jobban nem átadható, szerencsésnek érezzük magunk, hogy ott lehettünk, és semmiért nem cserélnénk el aznap esti élménycsomagunk.

Kis különítményünk minden tagja kiválóan érezte magát a színes művészetek pénteki éjszakáján. Ez volt a harmadik a sorban, és biztos, hogy jövőre is sort kerítünk a rendezvényre. A Bin Jip, a zenekar és a film is továbbra is kötelező jellegű, frappáns végmondatunk pedig mi is lehetne más, mint az: Még több jazzt a laktanyákba! Is.