Helló Berlin, viszlát világ! – Kabaré, avagy egy görbe este a színházban

Képgaléria megtekintése2011.03.24. - 14:40 | Vidaotone - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Ha van olyan, hogy telitalálat színházi darab, akkor a Weöres Sándor Színház nagyszínpados Kabaréja az. Térben és időben mindenképp, és mint az utóbbi egy hét folyamán megtapasztaltuk, rendezésben és mutatott játékban is. Azt mondják, egy jó történet kortalan, nos ebben van is valami: a Kabaré egy “rossz” történet, és amíg emberek népesítik be ezt a bolygót, addig sajnos aktuális is lesz. Nem kritizálunk, hanem firtatva élménybeszámolunk.

Szerda este immár negyedik alkalommal nyűgöztettük le magunkat a WSSZ nagytermét elbitorló Kit Kat Clubban. Elsőként a színház sajtó-tájékoztatóján cseppentünk bele pár percre az 1930-as évbe, és Berlin legmenőbb klubjának életébe, ahol az élet szép. És a lányok? A lányok is szépek, nagyon szépek...

Aztán egy múlt heti délelőtti fotóspróba alkalmából megnéztük a már akkora nagyjából kész első felvonást, majd egy véletlen keresztbeverés okán, még aznap este a - már teltházas, tehát nyilvános -, társulati főpróbát is. Majd pedig tegnap este a premier utáni első - természetesen szintén teltházas - előadáson mulattuk, illetve szörnyülködtük végig Clifford Bradshow - Kálmánchelyi Zoltán - és Sally Bowls - Fekete Linda - viharos történetét. A felületes szemlélő legalábbis azt gondolná, hogy a sztori rájuk épül. Szerintünk azonban ők csak elviszik a balhét, mégpedig az egyik legnagyobbat.

A darab alaptétele a „kabaré az egész világ", ami erős rokonításban van nálunk a „színház az egész világ" alapvetéssel. Mióta ellenőrzött társadalmakba kényszerül az egyén, csak a kiváltságosok tehetik úgy és azt, amit akarnak. Színészkedünk, tehát vagyunk - mondhatnánk. A Masteroff - Ebb - Kander darab üzenete az, hogy hiába hisszük azt, hogy a kinti világ és annak történései nem tudnak beleszólni az életünkbe olyan nagyon. Bele tudnak.

A mi két főszereplőnk, Schneider kisasszony - Kiss Mari - a szobáit kiadó, idősödő német özvegy, és Schultz úr - Jordán Tamás - a zsidó gyümölcsboltos. Kettejük késői románca, kitűzött házassága, és annak a náci eszmék terjedése miatti meghiúsulása a fő momentum, és ennek mondanivalója, pontosabban üzenete az, amiért ez a darab megíródott. Ha valaki csak Sally és Clifford párosán keresztül nézi az előadást, illetve őket tekinti fő témának, egy zavaros és zaklatott, közepesen dramaturgizált szerelmi történetet kap. Bővérűt és szórakoztatót, de mindenképp sablonost.

A történet azért különösen figyelemreméltó, mert még a világháború előtt elkészült. Gyakorlatilag intő jel volt a várható borzalmak előtt, a vélhetően sok közül. A történet szerint az éhező amerikai író ihletválságban van, ezért járja a világot, és keresi a nagy sztorit. 1930 szilveszterének napján érkezik a német fővárosba és ott ismerkedik meg az éjszaka egyik királynőjével, a nagyszerű és megismételhetetlen énekesnővel. Kettejük párosa talán az egyetlen gyenge, pontosabban halványabb asztala a Kabaré terének.

Kálmánchelyi Zoltán alakítása tökéletesen visszaadja a félszeg, enyhén szerencsétlen, igazán jószívű lúzer karakterét. Ami pedig még fontosabb: megmenti párosukat, hozzátéve a közöshöz azt, amit Fekete Linda „nem vitt haza" a kapcsolatába. Sally Bowls ugyanis a Kit Kat Club színpadán lenyűgöző, démoni, heves, mindenkit lehengerlő és leéneklő, azonban az „otthoni játéka" - valószínűleg épp ezért -, nem túl meggyőző. A szerepet jól érzi, csak valamiért nem jön ki belőle ez a része.

Clifford azonban ment, illetve mentene, ha hagynák. Még az úton, Berlin felé a vonaton megismerkedik Erns-tel - Orosz Róbert -, aki igyekszik a szimpatikus amerikai dolgait sínrerakni - ajánl neki szállást, a legjobbat abban a gyönyörű városban, ami persze nagyon olcsó. Később munkát is, amely jól jövedelmez, és ráadásul nagyon jó ügyet szolgál.

Ernst karaktere is teljesen eltalált, Orosz Róbert jól hozza az eszméktől feltüzelt, fanatikus, ámde titokzatos és visszafogott, mindig kimért német pártagitátort, aki mindenkivel jóban van, és akit mindenki szeret és tisztel. Ő vezeti be Cliffordot a Kit Kat Klubba, illetve bízza az est házigazdája, A! Konferanszié - Szabó Tibor - gondjaira. A darab fénypontja, és egyben alfája és omegája a sziporkázó, szétsminkelt, és leginkább egy transzvesztita showman-re hajazó műsorvezető. Minden tőle indul ki, és minden nála fejeződik be. Szabó Tibor viszi a hátán a bő két és fél órás darabot, és ahogy az elején kijelenti, elvisz bennünket olyan helyre, ahol elfelejtjük ügyes-bajos dolgainkat, mert hát az élet szép, és a lányok is szépek. Aztán a végén megkérdi: „ugye megmondtam, elfelejtették?" De akkorra már nem őszinte a mosolyunk, már akinek van egyáltalán.

Itt kell kitérnünk a rendezésre. Béres Attila száz százalékosan értelmezte az üzenetet, és szerintünk majdnem ugyanekkora arányban meg is tudta azt jeleníteni. A két felvonás közötti különbséget például nagyon jól lehetne visszaadni azzal, ha egymás mellé tennénk az elsőről, illetve a végéről kijövő emberek arcát. Míg a szünetre mindenki vidáman pezsegve ért ki a teremből, addig a végén egy szótlan - nincs rá jobb szavunk -, jócskán megilletődött tömeg vonult ki. Az első rész erotikával jól megszórva, villódzó fényekkel parádézott, tehát igazi kabaréhangulatot sugallt - igaz enyhén felvezetve a későbbi borút -, tehát enyhe feszültség volt besejtetve. A második már szinte csak feszültséget, erőszakot és csak kicsi keserédes humort hozott, zseniálisan megoldva a szórakoztatást és az elgondolkodtatást egy estére, egy előadáson.

Többekkel beszéltünk, akik azon elmélkedtek, vajon az első, vagy a második felvonás e a jobb. Egyfelől, akinek nem az első áll közelebb a szívéhez, az gondolkodjon el a világ dolgain, akit pedig esetleg hidegen hagy a második felvonás, az sokszorosan tegye ugyanezt. A Yin és a Yang létező dolog, nincs jó rossz nélkül, és nincs rossz jó nélkül. A kitűnő rendezés ezt tökéletesen bemutatta, ennek ékes példája volt az egyik csúcsjelenet, a szilveszter éji néma himnusz el nem éneklése.

A darab óriási erőssége a világítás maximális kihasználása is. Szinte fénnyel épülnek át a színek, és minden történést a megfelelő vizuális hatás kísér. A díszlet amúgy is lehengerlő, szinte elveszik a színház a klubban, és erre többszörös szorzót adnak a fényhatások. A hang nemkülönben! A zenekar kitűnően él együtt a darabbal, a bejátszott effektek és musical lévén a zenedarabok is hatásosan szólnak. A tánckar egyszerre izgató, esetlenül aranyos, és vicces, nagybetűs éjszakai pillangók.

De vissza a történethez: Clifford tehát belecsöppent a gazdasági világválság ellenére pezsgő berlini éjszakába, a jó Konferanszié és Ernst jóvoltából. Miután megalkuszik Schneider kisasszonnyal a szobára, és találkozik Shultz úrral, bele is csap a Kit Kat Klub szilveszterébe. Innentől pedig minden főszereplőt ismerünk, jön Sally, a múzsa, beköltözik és telnek a dolgos hétköznapok. Az ihlet azonban nem jön, csak egy baba, ami ki tudja kié, de persze az éhező író a magáénak vallja. Semmi különös. A háttérben azonban ott alakul a darab szerintünk legjobbját hozó Kiss Mari - Jordán Tamás páros, öregesen bimbódzó, megmosolyogtató és a végére elbukó kapcsolata, szerelme. Jön a politika, és mindent borít, előkerülnek a horogkeresztek, a zsidó vér nélküli majom, a bőröndök, az abortusz és az elszakadás. A gyűlölet, a másokban nem az embert, hanem a minden rossz okozóját látó vak düh, a feladás és a reményvesztettség. A vége néma csend, és vastaps.

Elménk mélyén és a hétköznapok történéseit kutatva sem kell messze mennünk ahhoz, hogy nyilvánvalóan lássuk: ez a darab nem véletlenül most lett bemutatva. Az aktualitása félelmetes, épp a mondanivalója miatt. A kitűnő két és fél órát mindenkinek merészen ajánljuk, nem csak az audiovizuális és kulturális élmény miatt, hanem mert az azóta eltelt nyolcvan év alatt, mintha semmisem történt volna. Világgazdasági válság van, fajgyűlölet van, és már a karszalagok is előkerültek. Csak azt nem tudni, kinek jó ez? Merthogy egy újabb világégés senkinek sem lesz az, abban biztosak vagyunk. De legalább szépek a lányok. Gratulálunk!