A Mediawave fesztivál egyik nagy pozitívuma sok más mellett, hogy olyan koncerteket és filmeket láthatunk, amik egyébként szinte biztos, hogy nem jutnának el hozzánk, vagy csak egy nagyon kis hányaduk. Mi a hétvégén többek közt a Brother (Tesvér) című venezuelai filmet néztük meg, a rendezővel, Marcel Rasquinnal történt beszélgetés pedig feltette az i-re a pontot: számos kulisszatitokra és háttérinformációra derült fény a fiatal rendező jóvoltából!

Mi elöljáróban annyit tudtunk, hogy Venezuelában 2010-ben ezt a filmet jelölték Oscar-ra, és hogy nagy visszhangja volt nemcsak hazájában, hanem külföldön is. A történet szerint Daniel kivételes focista, csatár. Julio a csapatkapitány, született vezető. Bár a fiatalabb fiút egy szemétdombon találták meg csecsemő korában, testvérekként nevelték őket a szegénynegyedben, La Ceniza-ban, ahol focizni kezdtek. Daniel arról álmodik, hogy profi focista lesz, míg Julio a család asztalára próbál kenyeret teremteni, fekete ügyletekből szerzett pénzből. Neki nincs ideje álmodozni. Életük legnagyobb lehetősége egy segédedző személyében bukkan fel, aki meghívja őket, hogy a város legjobb csapatával edzenek a Caracas Futball Klub játékosaival. De tragédia leselkedik rájuk. Egy koszos focipályán kell dönteniük, hogy mi nekik a fontosabb: a család, a bosszú vagy életük álma. Ezen a pályán az élet a tét.  

Annak ellenére, hogy maga a film a fociról szól, jóval mélyebb tartalmai is vannak: a sporton keresztül történik ugyanis szinte minden a sztoriban: a fiúknak ez az egyetlen életterük és önkifejezési formájuk. Minden, amiért küzdenek és élnek, maga a foci, főleg, mivel a venezuelai szegénynegyedből kitörni aligha lehetne mással, és akár még ezzel sem. Ezért tekinti nagy lehetőségnek Daniel, hogy a Caracas segédedzője felfigyelt rá és balhés testvérére, de ahogy az életben lenni szokott, semmi nem megy simán. Egy szívbemarkoló tragédia folytán végignézhetjük, hogyan próbálja a két testvér feldolgozni, amit talán nem is lehet, és, hogy hogyan változnak meg egyik percről a másikra álmaik és céljaik. A film végig lekötött minket, és akármennyire is távol áll tőlünk a foci világa, magával ragadott a történet, és szinte ökölbe szorított kézzel vártuk, mi lesz a vége vajon.

A mozizás legjobb része a fantasztikus film mellett egyértelműen az volt, hogy leülhettünk a rendezővel, a fiatal venezuelai filmkészítővel, Marcel Rasquin-nal egy beszélgetésre. Marcel televíziós műsorokat és reklámfilmeket készített már az egyetem alatt is, valamint saját rádió műsort vezetett és az egyik legnagyobb reklámigazgató lett Venezuelában. A Brother az első nagyjátékfilmje, mely rengeteg díjat nyert hazájában és külföldön, többek közt Los Angelesben a Latin Amerikai Filmfesztivál közönségdíját is bezsebelte. A szinte sokkoló kimenetelű film után nem csoda, ha özönlöttek a kérdések a rendező felé.

Arra a kérdésre, hogy miért épp a focit választotta, ennyit felelt: „személyes okokból, mert szeretem a labdarúgást! A focin keresztül családi kötelékekig, fájdalomig, szenvedélyig jutunk el. Őrültségnek tűnik egyébként, hogy pont ezt a sportot választottam, hiszen Venezuelában a fő sport a baseball. Az USA-ból kapjuk a legtöbb benyomást, így ebben a sportban egész egyszerűen több pénz van, mint bármely másikban. De nem mondanám magam kizárólag focirajongónak, sem kizárólag filmrendezőnek: én filmrajongó vagyok!"

Mivel a film a testvérpár köré számos szociális problémát csoportosít, az Unicef is felfigyelt rá, és támogatta. Marcel elmondta, hogy mialatt együtt dolgoztak az Unicef-fel, rájöttek, hogy ez a történet kiválóan passzolna az erőszak elleni kampányukba és a pedagógiai céljaikhoz is, ezért használni kezdték, és azóta a film oszlopos támogatói, aminek ő személy szerint nagyon örül. Talán ez a kampány is hozzájárult ahhoz, hogy a film hazájukban óriási sikernek örvendett, szinte hihetetlen volt a fogadtatása, főleg, hogy a premiert a szegénynegyedben rendezték meg.

Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni azt, hogy a sztori szinte végig a gettóban játszódik, és felmerült a kérdés, hogy általános dolog-e, hogy arrafelé a szegénynegyedekben mindenki fegyvert tart magánál. „Státuszszimbólum sajnos - mondta Marcel-, és mivel sok az erőszak, a bűnözés és a drog, valamivel meg kell védeniük magukat az ott lakóknak. Én nem szegénynegyedben élek, de nagyon nyitott vagy, és tudom, hogy sajnos van egy láthatatlan fal a két világ között, amit a városiak építettek, mert nagyon előítéletesek a szegényebb negyedekben élőkkel szemben. Mi a film forgatása előtt úgy mentünk el oda, hogy otthon hagytuk az előítéleteinket. Elsősorban őszinte és hiteles embereket kerestünk, és csak másodsorban színészeket. Ezért alakult úgy, hogy például Julio, az anyuka, vagy a focicsapat sem színészek, hanem egyszerű, de nagyon hiteles emberek."

Szó esett a befejező részről is, mert sokakban kérdőjeleket hagyott, vagy megdöbbentett. Marcel megosztotta velünk, hogy a vége volt a film legelső fixen meglévő jelenete, de ő utálta ezt. Sőt, egy hétig álmatlanul forgolódott az ágyában, mert nem tudta feldogozni, hogy így ér véget a sztori. Aztán rájött, hogy mégiscsak ez a legjobb módja annak, hogy olyan hatást gyakoroljanak az emberekre, amilyet szeretnének. Szívbemarkolót!

Valóban szívbemarkoló volt a film vége, sőt: az egész történet is az volt. Egy merőben más világ mint itthon a miénk, de akárhol is él az ember, egy biztos: megérinti majd ez a gettó-sztori a venezuelai tesókról.

A Mediawave fesztivál elektronikus programfüzete itt található!

A 2011-es Mediawave fesztiválról itt írtunk!