Jelen sorok írója az elmúlt hetekben sok olyasmivel foglalatoskodott, aminek hatására nem áhitozik most másra, mint a teljes megőrülésre. Így kézenfekvő, hogy jó hangos gitárzenére van szüksége, lehetőleg loncsos férfiak tolmácsolásában, akik tépett farmerdzsekibe, szakadt farmernadrágba vannak bújtatva, sört isznak és bűzlenek a cigarettától. Nos, ez következik most! Tessék izzítani az internetes keresőket, mert most öt olyan dal jön, melyek tökéletesek a munkahelyi vagy iskolai stressz levezetésére!

A garázs-rock eredetileg azt a jópár amerikai rock együttest takarta, akik a 60-as évek közepén, a brit pop-invázió után léteztek, és gyakran nem jutottak tovább a garázsban tartott próbák színvonalánál. Mára ez a stílus persze divatossá vált, és a karcos, feszes, nyers r'n'r mögött igencsak felkészült zenészek tekerednek a hangszerekre.

Be Your own pet - We will vacation, you can be my Parasol

Első dalunkkal máris rácáfolunk a beharangozott „férfiuralomra", ugyanis egy olyan zenekart ajánlunk, akinek csaj az énekese, de nem is akármilyen. Jemina Pearl az extravagancia koronázatlan királynője (na jó, az egyik királynője), a balhé és a személyes szabadság földi helytartója, méregzsák, pukkancs, de szeretnivaló. Nem utolsósorban azért, mert köze volt ehhez a dalhoz, mit dalhoz, hangrobbanáshoz, amit a We will vacation jelent. Kétperces kitörés ez, a szó szoros értelmében, egyetlen szusszanás nélkül. Tökéletes betétdal az észvesztéshez, igazi arculcsapás, amikor véget ér, és az ember arra eszmél, hogy a földön fetreng, önkívületben püföli a padlót és ordít! Zseniális, feledhetetlen. A „feledhetetlen" szót azért kell hozzátenni, mert a zenekar tavaly augusztusban oszlott fel, mindössze két nagylemez után. Fájdalom! We will miss you Jemina! (Kár, hogy a video hang- és képélménye még a garázsakusztika és a szervizlámpa minőségét is alulmúlja...- a szerk.)

Kiscsillag: Van e szándék?

A Kiscsillaggal kapcsolatban lehet, hogy kicsit erős a garázsrock szót használni, a szó elvontabb értelmében azonban nem. Azt mindenki betéve tudja már, hogy ez egy hobbizenekar (az, hogy lényegesen jobb volt az első lemez, mint bármi, amit a Kispál csinált az utóbbi években, az mellékes kérdés), s mint olyan, lehet, hogy éppen egy garázsból lépett elő. Ez persze képzeletünk romantikus falfestménye: egy kezdő zenekar nyilván így csinálja, vagyis próbálgat a garázsban, messze hallatszik a csörömpölése és gitárzúzása, aztán egyszer csak előlép, és megmutatja magát a világnak. Ami vagy bejön, vagy nem. Szóval ebben a romantikus értelemben akár garázs-zenekarnak is tekinthető a Kiscsillag. Ha meg az egyik legfontosabb jelzőt tartjuk szem előtt, mely alatt jelen esetben a „zúzós" szócskát és hangulatot értjük, egyértelmű a pipa. A Van-e szándék? igazi „házoldalkirúgós" történet, mellesleg remek, iróniával dúsított szöveggel. A kiscsajok meg, akik még nem értik az iróniát, zúzhatnak tovább az első sorban, s majd megértik egyszer, hogy mindez róluk szól, s majd néznek nagyot, hogy mi is az ott. Addig meg szándék van! (A zenekar új lemeze február 12-én érkezik! Hegyezzétek fületeket, meresszétek szemeteket. Már csak az artwork miatt is érdemes: a borítón Lecsó látható, szív alakúra nyírt mellszőrzettel. Mi ez, ha nem érdekes?)

The White Stripes: Fell in love with a girl

Egy újabb zenekar, amelyik női bandatagot mutathat fel, jelesül a mai könnyűzene egyik legmenőbb arcát, Meg White-ot, minden idők egyik legcoolabb dobosát. De nem ez itt a lényeg. A White Stripes detroiti duó, és ahogy Jack White öregszik, egyre több a bluesos hatás, egyre kevesebb a garázs-hangulat. Ez a dal viszont a maga 1 perc 50 másodpercével a csoda, a fantasztikum, a soha meg nem unható szösszenet. Mondjuk szösszenetnek kicsit hangos, amolyan „elkaszálós-oldalbabaszós", abban az értelemben, hogy jelképesen kirúgja az ember fia alól a lábát, vagy éppenséggel arra ösztökéli, hogy felpattanjon az ágyra, elővegye képzeletbeli gitárját, és tépje a húrokat, extrém-léggitározás formájában. Nem mellesleg a videót az a Michel Gondry rendezte, akinek a zseniális 'Az álom tudománya' című filmet, vagy éppen az „Egy makulátlan elme örök ragyogását' köszönheti a mozirajongó. Gondrynak elképesztő fantáziája, látása van, nem hinném, hogy nehéz volt megálmodnia ezt a legófigurás klipet. Tökéletes, nem is kell ennél több!

The Hives: Two timing touch and broken bones

Ha más nem is, de annyi egészen biztosan beugrik mindenkinek a The Hives-ról, hogy úgy néznek ki, mint a huszas évek amcsi szeszcsempészei, a fekete-fehér szerelésükkel, a nadrágtartókkal (közismertebb nevén hózentrágerrel) meg a fényesre suvickolt cipőkkel. Bár biztosíthatok mindenkit, a koncertek végére már nem olyan elegánsak a legények. Nekik köszönhetem életem egyik legjobb koncertélményét a 2007-es Szigeten. De lássuk inkább ezt a két perces számot a Hives legjobb lemezéről, a Tyrannosaurus Hives-ról. Feszes, jól felépített nóta ez, ami többször robban, mindig a megfelelő pillanatban, és nem tart tovább az átlagos emberi tűrőképesség határánál, vagyis életveszélyes minősítése ellenére megfelelő mértékben biztonságos. Pelle Almqvist, a frontember pedig csak kiabál, „süvölt", s ha szabad, én most rögtön kiabálok vele egyet, mert kell, és mert nem tiltja meg senki!

(Eszti, volt a vikingeknek anno garázsuk? :) Ez a svéd banda hasonlít legjobban a "fáking" Rolling Stones-ra, de semmi svédes külleme nincs a csapatnak. A dagi ritmusgitáros simán lehetne makaróni-kereskedő, az énekes meg kiköpött Jagger-inkarnáció, de a legjobb darab szerintem az ötösből! - a szerk.)

The Strokes: Last nite

A New York-i The Strokes a kettőezres évek elejének garázsrock reneszánszának egyik alapköve, egyik legjobb és legfontosabb zenekara, melynek következtében nehéz is volt kiválasztani a kedvenc dalt, a szívhez legközelebb állót. Az art-punknak is „bélyegzett" formáció tökéletes mintapéldája a cikk elején említett farmerdzsekis, farmergatyás csapatnak, igazi nagyvárosi, flegma kölykök ezek, akiket az Úristen mellesleg kitűnő ízléssel áldott meg. Bár a The Strokes mostanában áll neki új albumának (2005-ben jelent meg az utolsó stúdiólemez, azóta mindenki szólózgat; a gitárost, Albert Hammond Jr.-t láthatta mindenki, aki ott volt a pesti Coldplay koncerten, lévén ő volt az „előzenekar"), tehát mi, rajongók épp várakozó állásponton vagyunk, de azért van miből lejátszási listát gyártani magunknak. Kezdjük is mindjárt a Last nite című dallal, melynek álljon itt a klipje záróakkordként.

Remélhetőleg mindenkinek kedve támadt a folytatáshoz, és annak a bizonyos ház falának kirúgásához, mert ez volt a cél. Aki teheti, húzzon le a garázsba, izzítsa be a lemezjátszókat (laptopot, bármilyen számítógépet, mp3/mp4 lejátszókat, kinek hogy tetszik), és fittyet hányva a szomszédokra, őrüljön meg kicsit! Mert időnként meg kell, s ezt akár jótanácsnak is vehetitek, kedves olvasók!

And now, something different...
Illetve dehogy, ugyanaz folytatódik, csak "adáson kívül", szerkesztői belekontárkodás formájában. Ha már felemlegettem a Stonest, akkor álljon itt egy igazi garázsfílinges homemade video a The Bigger Bang album szerintem legjobb daláról, a Driving Too Fast-ről. Tiszta garázsrock, a kommentek pedig magukért beszélnek, ahogy a gitártest balfelső része is! Akit érdekel az eredeti szám, az klikkeljen ide, de függetlenítse magát a látványtól! Keep rocking!