Horváth György, a Kőszegi Big Band billentyűse mesél zenei pályája alakulásáról és a popszakma kevésbé ismert oldaláról. 

"Én is, mint sok más zenész, gimnáziumi zenekarral kezdtem a zenélést, de azzal a különbséggel, hogy a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártam Pestre, amiről tudni kell, hogy drámatagozatos iskola. Oda járt többek közt Szulák Andrea, Ferenczi Gyuri, a színészek közül pedig Stohl András, és hasonló figurák. Eredetileg nem akartam zenész lenni, csak néhány barátom szeretett volna alapítani egy zenekart, én meg belecsöppentem ebbe a dologba" - idézte fel a kezdeteket Gyuri.

"Valamikor régen ez a zenekarosdi egy nagyon rövid futamidejű dolog volt: aki az Országos Rendező Irodába nem került be, annak nagyjából véget is ért a karrierje. Ez a 80-as évek végéig egy viszonylag egyszerű történet volt. Sok fiatal, kezdő zenekar játszott művelődési házakban, őket nem játszották a rádiók, nem jelent meg lemezük. 

Ebben az időben úgy nézett ki, hogy a zenészpályafutásom abba is marad. Aztán jött a rendszerváltás, jöttek a kereskedelmi rádiók. Ez ma már eléggé hihetetlen, de volt egy olyan időszaka a magyar popzenének, amikor nem volt olyan műsor és nem volt olyan zenekar, ahol, vagy akivel ne lehetett volna fellépni. Felhívtuk a megfelelő embert, beszéltünk vele és másnap már mehettünk is játszani.

Annak idején a Magyar Televízióban két zenei műsor volt: a Zenebutik című könnyűzenei műsor, amit Juhász Előd vezetett, és a Pulzus című. Ezekbe a rendszerváltás előtt nem, vagy nagyon nehezen lehetett bekerülni, utána viszont gond nélkül. Az összes mai magyar sztárzenekar, mint például a Quimby, a ma már papíron nem létező Kispál és a Borz, és a Republic is mind akkor alakultak - megvolt a nyitás lehetősége az újra. 

Akkor mi is elkezdtünk muzsikálni és a zenekarunkkal járni az országot. Ez volt a Varnyú Country együttes, persze akkor nem egészen az a zenekar volt, mint a mostani. Egy hétfő reggelen depressziósan ültünk egy kávézóban, és arra gondoltunk, hogy a vágyaink sosem teljesülnek. Akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk Írországba. Ezután három héttel már utaztunk is. Akkor Magyarországon még nem volt közismert és elterjedt az internet, úgyhogy levelezésekkel megkerestünk embereket, telefonálgattunk, és szerencsére volt, aki segített. Megkerestünk egy kamionos céget, mivel akkor még nem volt alagút, csak hajóval lehetett átjutni. Érdeklődtünk, mennyibe kerül a kompjegy, aztán egyszer csak azt mondta az ember: „Tudjátok mit? Kifizetem a jegyeteket." Ezzel támogatott minket.

Előre leszerveztük a programokat: Németországban felléptünk egyszer, Írországban háromszor, és visszafele Hollandiában egyszer. Ebből Hollandia kivételével - ahol egy jótékonysági bálon zenéltünk - mind kocsma volt. Ezután úgy gondoltuk, hogy más zenei útra térünk, és ebben Írország játszott nagy szerepet: átnyergeltünk az ír rockzenére. Az ismert ír banda, a Pogues inspirált minket leginkább.

Megalapítottuk a Yellow Rebel nevezetű zenekart, és a Kormorán együttes zenészeinek segítségével, az ő kapcsolataikon keresztül kezdtünk el zenélni. A Kormoránnal léphettünk fel, de olyan is volt, hogy helyettük. A 90-es évek legvégén járunk, megjelent a kereskedelmi TV, megjelentek a showműsorok, és az első olyan nagy magyar showműsor, ami Galambos Lajos (Lagzi Lajcsi) nevéhez fűződött (Dáridó). Amikor a TV-ben ez ment, kiürült az ország, mindenki ezt nézte. Rengeteg ember futott be a Dáridónak köszönhetően, például az Irigy Hónaljmirigy is ott vált országosan ismertté. 

Emellett volt egy másik kellemetlen jelenség, ami szerintem nagyon nagy bűn, és nagyon kevesen beszélnek róla. Bródy János rendszeresen emlegeti, és Nagy Feró is mindig szidja őket: megjelentek a kereskedelmi rádiók, a Danubius és a Juventus. A Danubiust a Magyar Rádió csinálta, a negyedik csatornája volt. Arra találták ki, hogy nyáron a Balaton körül több nyelven sugározzon híreket és adásokat. Arra próbált fókuszálni, hogy a német nyelvű közönséget szórakoztassa. Ennek magyarázata az volt, hogy Nyugat-Európában teljesen más zenei kultúra ment a rádióban, mint nálunk. 

A Danubius egy volt szovjet katonai állomás bunkeréből sugározta az adást, ami elég vicces volt. Lementünk a bunkerbe, ahol kinyitottak egy vasajtót, és ott volt a rádióállomás. Akkor még abszolút magyarbarát volt, de amikor megjelentek a nyugati befektetők, csináltak két olyan kereskedelmi rádiót, ami nem, vagy csak nagyon minimális arányban játszott magyar dalokat, és a magyarok közül is azokat, akik fizettek érte...

Akkor már voltak promoterek - azt nem mondom, hogy menedzserirodák, mert az túlzás lenne - például ilyen volt Kozsó is, ő volt ennek a korszaknak az egyik nagyágyúja. Meg tudta csinálni, hogy úgy futtatott egy zenekart, hogy képes volt fizetni a Magyar Rádiónak a dalok lejátszásáért. Ehhez képest Írországban akkoriban bármelyik rádióadóra kapcsoltunk, angol, ír vagy country zene ment, de aktuálisan Európában futó slágereket nem hallottunk.

Mi persze sehova nem fértünk be ezek közül. Egy ideig még próbálkoztunk TV-fellépéssel, aztán kikoptunk belőle, ahogy hozzánk hasonlóan több más zenekar is.

Akkor úgy gondoltam, hogy befejezem a zenélést, de belecsöppentem a Prognózis együttesbe. Ezután elköltöztem Kőszegre, és hobbiból megalapítottuk a Mississippi Moon együttest, ami New Orleans-i jazzt játszott - azóta már ez is megszűnt. Ezután úgy gondoltuk, hogy akkor most már játsszuk azt, amit szeretünk, így most a Kőszegi Big Bandben zenélünk, ez nagyjából másfél éve tart. Ez úgy történt, hogy kedden megszűnt a Mississippi Moon, szerdán megalakult a big band, majdnem ugyanazokból az emberekből, pár zenésszel kiegészülve. Megismerkedtünk az ország egyik legjobb amatőr big band-jével - ez a Kapuvári Hanság Big Band - ebből jöttek páran.

Azt látom, hogy a  fiatalokból álló bandáknak semmi lehetősége nincsen. Az ország tele van művelődési házakkal, mégsem támogatják a fellépni vágyó fiatalokat. Két dolgot kell tisztázni: a világ egyik legnagyobb üzlete a popzene. Nem százmilliós, hanem milliárdos. Sir Paul McCartney-nak pl. óriási vagyona van, és egy szöget nem vert be életében, semmilyen munkát nem végzett, és nem kifejezetten üzletember, csupán a Beatles-ből él a mai napig. Most a leggazdagabb példát hoztam, de Phil Collins is ide tartozik, vagy Tina Turner, Tom Jones, Joe Cocker, Eric Clapton. Ha egyszer valaki ír egy slágert, az életében többet nem kell, hogy megnézze, mennyibe kerül a benzin...

Amerikában kitalálták, hogy 70 évesek legyenek a jogdíjak, így halál után az örökösök is jogdíjat kapnak. A másik rész az maga a muzsikálás. Nem fejezhető ki pénzben az, hogy mekkora értéke van annak, ha a gyerekek megtanulnak zenélni. Hollandiában például nemcsak komolyzenét tanítják az iskolában, hanem könnyűzenét is. A gyerekek eljátsszák Puccini egyik művét, majd elkezdenek jammelni. Senki nem szidja meg őket, sőt, bátorítják a diákokat. És nem kell, hogy a gyerekből zenész legyen.

Szerintem koncerthelyeket kellene létesíteni. Vannak a művelődési házak, fenntartjuk őket, de minek? Arra kellene ráállniuk, hogy koncerteket szervezzenek és kinyissák az ajtókat a fiataloknak. Most az OMK-nak is vége. Nem azt mondom, hogy ez az abszolút megoldás, de ez egy könnyen járható út lehetne...