Öt perccel az örökkévalóság előtt - A félkegyelmű (színikritika)
Képgaléria megtekintése2013.03.01. - 18:55 | FrankenVi - Fotók: Büki László 'Harlequin'
Február legutolsó páros számú napján egy páratlan előadás került bemutatásra a Weöres Sándor Színházban. Ahogy reményeink szerint a tél, úgy a darabban szinte mindenki halni készül; az előadásra látogató azonban örül, hogy feláldozta egész estéjét (ahogy történt ez Miskin herceggel is), még akkor is, ha ez az áldozat nemcsak arra a 210 percre fekszi meg az ember lelkét, amíg a piros székeken ül...
HIRDETÉS
"...aztán felnövünk, és Dosztojevszkij munkássága roppant nagyot nő a szemünkben... "
A középiskolában nagyon kevesen szeretik Dosztojevszkijt. Talán abban az életkorban, amikor napról napra változik minden körülöttünk (legalábbis így érzékeljük) és bennünk (ezt meg a környezetünk érzékeli), nem egy nehéz irodalmi mű az, ami hullámzó kedvünket és személyiségünket képes lebilincselni. Aztán felnövünk, és Dosztojevszkij munkássága roppant nagyot nő a szemünkben. S ahogy egyre idősebbek leszünk, talán egyre alaposabban értjük és érezzük mindazt, ami a terjedelmes könyvekben testet ölt. Ez vajon azért lehet, mert mi magunk is azt az életet kezdjük élni, amit a kacifántos és megjegyezhetetlen nevű szereplők körül látunk? Körülöttük igen, mert ha bennük lenne az élet, az bizony nem így nézne ki. S talán épp ez a probléma. Dosztojevszkij munkásságának szereplői egyik regényéből a másikba vándorolva sodródnak a lét tengerén, valahol a miértekre nem kapott válasz elfogadása, és a hogyanok be nem fejezett elgondolása közepette keletkezett hasadásban.
Épp olyan hasadásban, ami a színpadon megjelenő omladozó kupola tetején engedi láttatni a vászonra vetített kék, bárányfelhős (vagy épp gomolyfelhős) eget, és a végtelen tenger egy szeletét, ami véget nem érően hullámzik, s mi a szabályosan ismétlődő hullámverést hallgatva az univerzum csendjéhez hasonló űrt kezdünk érezni tagjainkban.
A modern emberre éppolyan súllyal nehezedő létprobléma - mint a középiskolásokra a 19. századi orosz irodalom - bírja az üresség, elveszettség, kiábrándultság, magány, félelem és vágy metafizikus megfoghatatlanságát, és mi rendre padlóra is kerülnénk tőle, ha nem szoktuk volna már meg éppen eléggé ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Vagy csak a tenger egyenletes hullámzása az, ami megnyugtat minket, miközben lényegében mégiscsak kimossa a partot az ember lába alól a víz, ahogy majdhogynem konkrétan ez történik a szereplőkkel is, az atmoszférikus és szimbolikus díszletnek köszönhetően.
A tengerhez hasonló (színpadon megelevenedő) szimbolikus képek mögött a Dosztojevszkij-univerzum szimbolizmusa áll, és a szélsőséges és végletes karakterek mellett ez az, ami miatt időtálló és ma is érdekes, érthető (vagy inkább érezhető) az a probléma, amit bármelyik regény és ez az előadás is magába zár - ez utóbbi Jeles Andrásnak (rendező) köszönhetően remekül.
"... a puszta létezés terhe nyomaszt mindenkit ..."
A probléma ugyan érezhető, ám a megoldás nem. A szereplők, mint például Rogozsin (Horváth Ákos), Varvara Petrovna (Kiss Mari), Aglaja (Csonka Szilvia), Gavrila (Balogh János), Tockij (Bajomi Nagy György) vagy Jepancsin tábornok (Trokán Péter) mind-mind egymás életeinek céltalan kalauzai, afféle holt lelkek, akik az apátia és az indokolatlan, váratlan és heves reakciók (ösztönök) közt őrlődve tengetik mindennapjaikat. Van, aki a múltban él (mint Ivolgin - Szabó Tibor) és váratlanul éri a halál, de van, aki folyamatosan halni készül (Ippolit - Poppre Ádám), ám úgy tűnik, várakoznia kell még ennek bekövetkeztéig. A puszta létezés terhe nyomaszt mindenkit, és sem önmagukban, sem egymásban nem találják azt, amit tulajdonképpen nem is kellene keresni. Mindenki fél, de hogy mitől, azt maguk sem tudják.
A darabban csupán egyetlen emberről mondható el az, hogy tudatos, és „magánál van" (miközben „baj van a fejével"), ő pedig nem más, mint Lev Nyikolajevics Miskin herceg (Czukor Balázs), a megtestesült „félkegyelem", aminek az imént felsoroltak látják: az áldozati kos, isten báránya, idióta; vagy aminek én látom: a Kis herceg.
A Czukor Balázs által megformált gyermeki karakter a krisztusi értékekkel bíró ifjú, aki csendes, szelíd, nyílt szívű és tehetséges, finom és érzékeny, mérhetetlenül empatikus, ám épp ezen tulajdonságai miatt kihasznált és semmibe vett egyén. Rohamai (epilepszia - a megvilágosodás, látomások szimbolikus betegsége) miatt hivatalosan is bolondnak, zavart elméjűnek titulált fiút senki sem veszi komolyan, ám egyedül ő képes másokra pozitív hatást gyakorolni, ráadásul mindezt puszta lényével éri el. A romlott vagy üres életeikben süppedők mindennapjainak állóvizét felkavarja, szembesít, felráz, megvilágít, tükröt tart. Ő maga az a felkavaró roham mások számára, mint ami őt gyötri; leginkább akkor, amikor az élet szennyességével, az emberek romlott erkölcsi megnyilvánulásaival találkozik. Nasztaszja Filippovna (Alberti Zsófi) az, akit őszintén megérint a fiú, ám ő sem képes a helyén kezelni a dolgokat és élni az élet által felkínált pozitív lehetőséggel. Túlságosan elveszett ő is, mind az önmaga irányába támasztott elvárások és csalódások, mind a körülötte élők szövevényes manipulációinak következtében.
"... egyfajta globális szellemlét ..."
Egy ilyen világban nem vár itt senkire más, mint a halál, vagy sokkal inkább a meg nem születettség. A túl sok fecsegés mögött a kimondatlan szavak, a heves, túljátszott érzelmek mögött az eltitkolt, sebezhető érzések; a szépség mögött üresség; a nyomorúság és testi fogyatékosság mögött becsület. Hiúság, gőg, ami csak a tátongó üresség betapasztására szolgál, látszólagosság és meg nem látás; egyfajta globális szellemlét...
Semmi sem számít, miközben semmiségeken dől el minden. Mindez öt perccel az örökkévalóság előtt.
Ha megérteni szeretnénk bármit is, A félkegyelműtől ne várjunk választ - a darab nyitott marad és őrzi a végtelenség igazságát. De nem is ez a lényeg. Hisz nem megérteni kell az életet, hanem élni; s ha ezt az igazságot bagatellnek találjuk, akkor is csak velünk lehet a gond, és sosem képzeltük még magunkról azt, hogy mi vagyunk a Kis herceg...
A Félkegyelmű - fotóspróba a Weöres Sándor Színházban
2013.02.27. - 18:30 | vaskarika.hu - Fotók: Büki László 'Harlequin' - Képgaléria megtekintése
Február 27-ém került sor a Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében Dosztojevszkij: A Félkegyelmű című darabjának fotóspróbájára. Premier: március 1., 19 óra.
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások
Önöknél a cím, a megjelenés dátuma és a premier időpontja közt húzódó összefüggés előtt viszont le a kalappal. Finom és művészi utalás, előrejelzés. Nem tolakszik, nem versenyez, nem elsőz - érzékenyen festi meg egy fajsúlyos mű értő és szuggesztív színpadi kibomlását, kiteljesedését. Nem keres kritikát eladó hívószavakat - hangulatában, színészi jellemábrázolásában hiteles. Öröm ilyet olvasni, köszönöm!
Az egész darabot aláfestő vízcsobogást rendezői hibának tartom, csobogjon max. fél órát. Egy idő után nagyon zavaró volt számomra, mint egyfajta statikus zörej egy régi rádión. Erősen korrodálta egy ilyen hülyeség az egyébként nagyívű darab értékét..
Számomra az egyik legemblematikusabb jelenet a tábornok (Vass Szilárd) szakállastól való végigrángatása a színpadon volt, a jelenet mintegy beszélő háttereként. Csúcs volt. Csendben megjegyzem: el tudtam volna képzelni Vass Szilárdot Miskin hercegként. Nagyon megérett egy igazi nagy darab drámai főszerepére. Nagy Grat Sziszi!