S az utcasarkon befordult egy rendőrlány... - Európa Kiadó koncert a moziban
Képgaléria megtekintése2013.10.13. - 17:55 | PeCsa - Fotók: Dart
Az Európa Kiadó pénteki fellépése kapcsán a kérdés az volt, hogy konzervdobozba zárt, kazettáról pörgetett, visszadátumozott zenét kapunk, vagy pár óra alatt visszanyerjük és megújul egykor zajongó ifjúságunk? Az este gyorsan igazolta, hogy az EK szövegeinek őstörvénye van a létezésre, kiállta az idők próbáját, és csöppet sem fakult meg. Nem megélhetési zene, hanem megélt művészet. Koncertkritika.
HIRDETÉS
Sokat kellett várni években, ezen az estén pedig még hosszú percekben is az egykor a magyar underground szuperüstökösének számító Európa Kiadó 2013-as szombathelyi fellépésére. A korabeli pesti alternatív formáció meghatározó gondolatformáló műhelye és szócsöve volt a 80-as évek ifjúsági szubkultúrájának.
A tehetséges Vas megyei ifjakból álló Soulwave előzenekar energikus játéka és az időkitolódás esélyt adott a személyes morfondírozásra: vajon ezek a „kiadós" fiúk, akik szövegeikben már évtizedekkel ezelőtt unos-untalan - amúgy frappánsan és jólesően - egy olyan jövőről énekeltek, ami „nem jön el soha" vagy minimum „sokszor véget ér", hoznak-e valami újat. A magamfajta, egyébként elfogult érdeklődő nincs könnyű helyzetben: hiszen bár a 80-as években majd megőrültem értük, tizenévesként mégsem érthettem akkor szövegeik minden rétegét. Most viszont, amikor érettebb fejjel kellő mélységben nyílnának meg az üzenetek, nagyrészt kihunytak bennem a tini lázadozások. A kérdés viszont jogos, hogy ma konzervdobozba zárt, kazettáról pörgetett, visszadátumozott zenét kapunk vagy pár óra alatt visszanyerjük és megújul egykor zajongó ifjúságunk? Ahogy körülnéztem, nem álltam egyedül ezzel a nyomós kérdéssel... De ki tudja, az is lehet, hogy „a kérdés örökre válasz marad, a válasz örökre kérdés marad" (Elrontottuk ezt az évezredet).
A megoldásra mégse kellett órákat várni: megjelentek a fiúk, és - in medias res - rögtön belecsaptak a lecsóba. A névjegy a védjegy; a zenekar azonnal játszani kezd, Menyhárt Jenő, az együttes ún. zeneigazgatója egész lényét átjáró, az évek során csöppet sem megkopott vehemenciával, és lángoló, belső indíttatású énekkel zengi be zenei felcsapásként, hogy „Európa Kiadó", s előbbi töprengő kérdéseinkre szép lassan válaszok sorakoznak. Az áthallás ütős: az Európa Kiadó ma is az, ami mindig is volt, a magát kereső Európa pedig manapság kiadó... Bár ez az a koncert, ahová oktalanság az utcáról csak úgy betévedni, a dinamikus intróban nagyon ott van a korunk tinije számára alapként elvárt, duhajként tomboló energiazene is, amely egyszerre hordozza a new wave, a rock, némi rock&roll és a ska stílusjegyeit.
Látszik, az új felállásban megfiatalodott zenekar nem kispályázik, az első pillanattól kezdve minden tagjával testestül-lelkestül megérkezett, sőt, rögtön jól és otthon is érzi magát a színpadon. 2004-es oladi ittlétük óta a most mezítlábasan alkotó szólógitáros, Kirschner Péter haja megnőtt, a billentyűs Másik János némileg kikerekedett, de a frontember Menyhárt töretlenül őrzi külső-belső originalitását: frizurában, alkatban, hang- és mozgáskultúrában, mondanivalóban egyaránt. Az új tagok közül Fülöp Bence basszusgitáros és a dobos, Gyenge Lajos vagy észrevétlen és alázattal belesimulnak a háttérbe a nagyöregek mellett (és ez is dicséret!), vagy kiemelkedően új hangzást hoznak, mint az energikus és fiatal Darvas Benedek, aki pl. a két fűszál már-már vigasztalhatatlanul hiányolt hangszerét hegedűvel váltja, alkalomadtán trombitával és ütősökkel egészíti ki - tegyük hozzá, mindkettőt elég mesterien. A moziaula többszáz fős közönsége, amelynek jelentős része - úgy sejtem - gyanútlanul nosztalgiázni jött, hamar feloldódott a túlnyomórészt pörgős számoknak köszönhetően. Gyanútlanul... mondom, mert elvileg négy új számot is elővettek - és lám, azok egyenes leszármazottai a 30 éves alkotóműhelynek.
A többivel együtt az „Annak is kell" c. szám megszelídült, szociális érzékenységgel hordozott üzenetei mintha arra utalnának, hogy a zenekarnak benőtt a feje lágya. Mindez a számomra érettebbnek, egyedi hangzásúnak ható zeneiségen is érezhető; ez talán a tagok dzsesszes előképzettségének és kötődésének most szabadabbra fogott kiteljesedésével magyarázható. Az egyedi gitárfűzések elsőre hol Cheryl Crow-t, hol Dire Straits-t idéznek számomra. Az „Ennek a szobának" egyes vélemények szerint némileg hajaz Bob Dylan Shelter from the Storm dalára, amire én azt mondom, hogy jó, akkor azt is leszögezhetjük, hogy a Coldplay viszont az EK amúgy jelen koncerten régi fényében megszólaló „Megalázó, durva szerelem" zenei alapvezetését emelte be a Clocks-ba... Maradjunk annyiban, hogy a Beatles-életmű keletkezése óta a popzenében kicsit minden összefügg mindennel.
A hajdan punk-zenekarnak indult EK sokoldalú-sokarcú formáció maradt, palettáját még szélesebbre is tárta: a fent említett stílusok mellett előbukkant a magyaros-magvas rap, a reggae, a melodikus rockzene, de a csapat igazán nagyot és maradandót profi gitárosával és billentyűsével egyfajta pszichedelikus rockzenével alkot, amelyhez minden megvan. A bódítóanyag azonban maga az üzenet és az életérzés harmóniája. Ilyen a Romolj meg!, de hasonlóan hat nyomós szövegeivel és hosszan elnyúló szólódallamaival (amelyekről olykor már azt sem igen lehet követni, milyen hangszerrel csiholják elő) a Toporzékolok és a gyönyörű, lírai, apokaliptikus dal, a Tengerpart is. Ezek a dalok engem is órákra visszaringatnának a „boldogemlékű" 80-as évekbe, ha mondjuk a bárpult faláról nem lógna arcomba a kapitalista redbullos neonreklám. Kellemesen, és újra, korszakokon felülemelkedő időszerűséggel hasít az üzenet: „Egyre nagyobb ez a város, de fel sose épül /És eltűnik végül, feltűnés nélkül."
Számomra ők a 80-as évek Quimby-je, azzal a nyilvánvaló többlettel, hogy ma már nem poén és kockázat lázadni, mert mindenki azt teszi, akkor viszont a l'art pour l'art funkción túl nagy megtartó erő volt az alternatív zenei költészet. Ez az este igazolta, hogy az EK szövegeinek őstörvénye van a létezésre, kiállta az idők próbáját, és csöppet sem fakult meg. Ez csöppet sem megélhetési zene, hanem megélt művészet. A zenekar négy (!) ráadás-számmal hálálta meg a mai találkozást a szombathelyieknek. Egyéni pech, hogy a végére az jutott és tett végképp döntésképtelenné: „Na most menjek vagy maradjak / maradjak vagy szaladjak??" Az élmény hatása alatt utóbbi mellett döntöttem, amihez az is hozzátartozik, hogy friss levegő szippantása közben égi illusztrációként az utcasarkon másodmagával befordult egy rendőrlány.
Egy nagyon jó hangulatú estén, itt-ott kissé torzított hangzású, de erőteljesen ömlő, lélekerősítő koncertélmény útján nemcsak felelevenedett ifjúságunk, de még lángra is kapott... és őszinte leszek: a csuda sem hisz már egy olyan jövőben, ami soha nem jön el, amíg az EK ennyire jó és élő koncerteket ad, sőt, megunhatatlanul maradandót alkot.
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások