Test és tánc meséje - Hattyúk tava a Kiev City Ballet előadásában

Képgaléria megtekintése2013.11.23. - 13:25 | FrankenVi - Fotók: Dart

Tchaikovsky zenéje olyan, mint az a szimfónia, amit a halálos ágyunk mellé is el tudnánk képzelni. Drámai, de nem dagályos, érzékeny, de nem messzemenőkig. Játékos, szelíd, de olyannyira mély, hogy az ember képes elveszni benne, ám anélkül, hogy halálra rémülne. November 22-én a Kiev City Ballet előadásában lehetett részese annak a varázslatnak Szombathely, amit a hangok és testmozgás összhangja képes megteremteni.

A balettet valahogy mindig éppoly törékeny és érzékeny dolognak képzeltem, mint magát a tüllszoknyát, amivel szerintem rajtam kívül a legtöbben azonosítják ezt a művészeti ágat. De rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem igaz. Egyikre sem. Sem a szoknya, sem a balett nem jellemezhető elsősorban a törékeny szóval. Amit ugyanis a Sportház színpadán láthattunk, az az emberi test kifejezőeszközeinek olyan összetett és lágyan összehangolt együttese volt, ami sokkal inkább bírja a lendületes, mozgalmas, kecses, magabiztos, ám mégis könnyed, precíz és lenyűgöző jelzőket.

Mikor olyan pózokban látunk embereket, amikről nehezen tudjuk elképzelni, hogyan lehetségesek - annak ellenére, hogy ott voltunk és láttuk - , kicsit átértelmeződnek olyan fogalmak, mint a lehetetlen vagy természetellenes szavak.

A két felvonás alatt, négy képben, közel két órában megelevenedő történet közismert, s talán nem is annyira az egyetemes ismerettárunkból, amit jó esetben a fejünkben építünk, hanem sokkal inkább a magánéletből. Mert mi is a balett? Test és tánc meséje, ami zenével kiegészülve teszi meg azt, amit a könyvekben a szavak, vagy a moziban a filmek. A tánc mindig valami elemi, ösztönös forráson alapul, így azoknak a dolgoknak a kifejezésére alkalmas leginkább, amit a szavak nem érnek utol. Talán még a fogalmak sem. Azok elbújnak a balettcipőkben, s bizonyára éppen azon egyensúlyoznak azok az izmos-formás lábak, mikor körbe-körbe tipegnek és lendülnek. Ösztönösség és érzelmek, közben pedig mégis egy nagyon komoly tudatossággal és aprólékos munkával felépített mozgásrendszert látunk. Ez éppolyan, mint a fekete és fehér, vagy férfi és nő összhangja. Így a „mi is a hattyúk tava?" kérdésre nem is kell tovább keresni a választ.

A hattyúk tava egy vérre menő játék. Fekete és fehér, mint a Herceg vagy a hattyú ruhája, mint a gonosz démon vagy az ártatlan és tiszta hattyúk tolla. Ellentétes, végletes, közben pedig a zene és mozgás által olyannyira árnyalt és finom, mint egy ezüstös, szürke víztükör, ami éppen a láthatatlan, kimondatlan dolgokon keresztül vezet át egyik színből a másikba. Észrevétlenül, mondhatni ösztönösen, tudat alatt, lágyan...

Balettelőadás közben az ember úgy érzi, hogy vizuálisan és tapasztalati szinten találkozik valamivel, ami a Szép esztétikai fogalmát kóstolgatja. Netán meg is eszi. Mikor az emberi test átlép hétköznapi határokat, s ezt teszik azok az érzelmek is, amiket nehezen tudunk elvont félfogalmaknál jobban megragadni, akkor történik valami, ami talán tényleg csak olyannyira nevetségesen egyszerű módon írható körül, mint a tüllszoknyák és fehér lábak látványa. Mert egyszerűen nem fér bele a szavakba. Nem fér bele az az érzés, amit jelent az, amikor a keserédes dallam közben úgy érzi az ember, hogy az egész élete lehetne egyetlen balett piruett, s a tüllök lebegése közt suhan az idő. A démon jelmeze és arca festi meg a félelmet, és az ugrás levegőben töltött pillanatán múlik minden. Földre érkezés, de sosem igazán. Lebegés pár centivel a föld fölött. Szerelem. Ide-oda hajlás. Borzongás. Holdfény. Öröm. Varázslat. Könnyek. Mese.

Mindez egy csodaszép mese. Vagy mégsem.

Egy bizonyos. Kiskoromban sosem akartam balettáncos lenni. A tegnapi nap után másnak sem képzelném el magam szívesebben...