Spiró György az első olyan vendég a Kötelező olvasmány történetében, aki másodszor látogatott el a Weöres Sándor Színházba. S hogy az olvasók mennyire rajonganak a könyveiért, bizonyíték rá a teltház. Az íróval Jordán Tamás és Lévai Balázs beszélgetett. A Diavolina történelmi regény, olyan korszakot tár elénk, mely meghatározó szereppel bír napjainkban is. Maxim Gorkij (valódi nevén Alekszej Makszimovics Peskov) nem ismeretlen előttünk, elsősorban Az éjjeli menedékhely jut eszünkbe a neve hallatán. Gorkij egy rendkívül ellentmondásos ember volt, aki nem vetette meg a nőket. Spiró Györgyöt, aki ez év februárjától a Szegedi Nemzeti Színház művészeti főtanácsadójaként is dolgozik, mélyen megragadta ez a kettős személyiség. Gorkij kettőssége abban is megnyilvánul, hogy az írói álnevét csupán a műveiben használta, a leveleit is Alekszej Peskov néven írta alá. A Diavolinában szereplő valamennyi személy valóságos, az eredeti nevükön jelennek meg. A szerző igyekezett csökkenteni a nevek bonyolultságát, ezért csak két szereplőnél használja az oroszoknál egyébként általános apai nevet. Lévai Balázs mosolyogva megjegyezte, még így is gondot okoz a nevek sokasága. Az Alekszej becenevét, az Aljosát pedig tudatosan kerülte, mert kísértetiesen hasonlít az aljas szóhoz.

Spiró György érdeklődése, szeretete az orosz nyelv és kultúra iránt nem új keletű. A többi diákhoz hasonlóan neki sem sikerült az orosz nyelvet elsajátítania az iskolai oktatás során, ám anyja meggyőzte, miután a németben nem volt hajlandó elmélyedni, hogy akkor legalább az oroszt sajátítsa el tisztességesen. Fogadtak egy tanárt, egy hetven év körüli férfit, Popov Mihályt, aki nemcsak az orosz nyelvre tanította növendékét, hanem fantasztikus élettörténetét is elmesélte. Mihail Popov a cári gárdaezred orvosaként tevékenykedett, családját 1917-ben legyilkolták. Ő maga Isztambulba menekült, utána Szófiába, majd onnét Párizsba. Magyarország következett, ahol internálótáborba csukták, azzal a váddal, hogy bolsevik ügynök. Apponyi Albert hozta ki onnét. Popov Mihály később a pravoszláv egyház püspöke lett. A nácik elől sikerült elrejtőznie, ám az oroszok elfogták, és éppen aznap végezték ki, amikor Sztálin eltörölte a halálbüntetést. Levágták a kötélről, újraélesztették, és Szerbiába vitték. 56-ban engedték el. Spiró a Honderű című drámájában dolgozta fel ezt a nem mindennapi történetet.

Az orosz nyelv tanulásáról szinte mindenkinek van egy humoros sztorija, Lévai Balázst például az érettségi évében buktatták meg félévkor, mert a szekrény szót igeként ragozta el. Jordán Tamás sajnálja, hogy a 12 évi tanulás kárba veszett, amikor sokkal eredményesebb is lehetett volna megfelelő oktatás esetén Spiró György azt is elmondta, hogy Gorkij később megbánta, hogy felvette a Maxim nevet, ezért nem is használta, csak szimplán Gorkij maradt. Diavolina, vagyis Lipa, a cselédből lett orvos, aki évtizedekig szolgálta Gorkijt, feleségeit és szeretőit, szintén létező személy volt, sőt valóban írt emlékiratot is. Lipa éles eszű asszony volt, aki pontosan átlátta dolgokat. Természetesen az író szabadságában áll ezeket az emlékeket kiegészíteni, ahogy ezt Spiró meg is tette. Többféle narratívával is elképzelte a regényt, Gorkij szemszögéből, a mindent tudó elbeszélőéből, de úgy gondolta, akkor lesz igazán hiteles, ha mindezt Lipa mondja el.

Egy történelmi regény összeállítása, még ha kisregény is, nem könnyű feladat. Spiró három és fél évig gyűjtötte az anyagot. Nagy segítséget nyújtott az internet, különösen az orosz nyelvű, mivel Oroszországban még mindig fontos szerepet játszik az irodalom és a történelem. Volt olyan anyag is, melyet Moszkvából kellett meghozatnia, például a párizsi orosz emigráns újságot. Sokat segített az anyag összeállításában Gorkij és Mura Budberg báróné, a kémnő levelezése is. Gorkij a bolsevikok egyik fő szponzorává vált, bár maga egyfajta aszkéta életet élt, sok embert eltartott. Az Éjjeli menedékhely bevételéből bőven futotta erre. Gorkij tudta, a cárt meg kell dönteni, és erre legalkalmasabbnak Lenint és követőit tartotta. Leninék elsősorban támogatásból éltek. Ők viszont azt az elvet vallották, hogy a cári rendszer előbb-utóbb úgyis megbukik, az ellenség belül van, az elvtársakat kell megsemmisíteni. Gorkij már 17 novemberében rájött az ellentmondásokra, és bírálta is őket. Többek között azt vetette Lenin szemére, hogy proletárdiktatúrát csinált egy olyan országban, ahol nincsenek is proletárok. Lenin elűzte Gorkijt az országból, később Sztálin viszont visszakényszerítette, azzal hogy külföldön teljesen ellehetetlenítette.

Gorkij filoszemita volt, szerette a zsidókat, viszont gyűlölte a parasztokat. A parasztság gyűlöletében egyet értett Sztálinnal. Miközben Gorkij azon munkálkodott, hogy politikai foglyokat hozzon ki a börtönből, a munkatáborok és a kollektivizálás ellen nem emelt kifogást. A szerző arról is beszélt, hogy mivel az elbeszélést Lipa szájába adta, ő maga, mint író, jóval többet tudott annál, mint amennyit Lipa elmondhatott. Tudja például, hogy mi történt Gorkij fiával, de Lipa azt nem mondhatta el a regényben. Gorkijt ma kevesen olvassák, még Oroszországban is Az anya című regénye, melyet a szocialista realizmus egyik első műveként tartanak számon, sokakban kellemetlen emlékeket ébreszt. Spiró György azt szeretné elérni a regényével, hogy közelebb kerüljön az a világ az olvasókhoz, amelyben az orosz író élt. Feltétlenül olvassuk el, ismeretekben és élményekben gazdagabbak leszünk általa, s talán a mai kort is jobban megértjük.