Idén februárban véget ért ugyan a Gulag-emlékév, de az emlékeknek, az emlékezésnek koránt sincs vége. Puskás Tivadar köszöntő szavaiban is utalt erre a gondolatra, miszerint fontos, hogy ilyen könyvek mindig szülessenek, olvassuk őket és megdöbbenjünk. Az emléket állító kötet felidézi az akkori történéseket, állapotokat, sorsokat, és egyben egy fontos üzenetet fogalmaz meg a jövő generáció számára: csak emberségesen szabad viselkednünk egymással, és nem szabad hagyni, hogy ilyen még egyszer megtörténjen.

Dr. Katona Attila a kötet ajánlása és méltatása mellett a történelmi tudatról és az emlékezés dimenzióiról tartott kiselőadást a hallgatóságnak. A megjelent kötet alapvetően egy írott, kollektív emlékezetnek tekinthető, mely élmények leírásán alapszik, ezáltal sokkal életszerűbb és más olvasatú, mint a tudományos narratíva. A nagyobb korszakokat vizsgálva a modernitás egyik nagy előnye volt, hogy elősegítette az emlékezést, életképesség szempontjából pedig sokkal jobbnak bizonyult a könyv formátum, mint a szájról szájra terjedő szó. A történelem során azonban jöttek olyan időszakok, amikor az államhatalom nem engedélyezte az írott emlékezetet, a posztmodern időszaktól kezdve pedig szétesett az objektivitás, az igazság, így különböző könyvek eltérő, egymással szemben álló igazságokat tártak az olvasók elé. Utóbbival kapcsolatban egy dolog bizton állítható: ha az adatszerűség megfelel, ha a levéltári kutatások találkoznak az emlékezettel, akkor nincs rossz vagy jó olvasata egy műnek.

Helyesbített meghatározással írott identitásépítésre korrigálta Katona Attila a bevezetőben tett emlékezettel kapcsolatos gondolatát, amely az állandó-változó egymást kizáró ellentétére építve befolyásolja a történelmi identitást is. A kötet célja és egyben nagy kérdése, hogy a papírra vetett gondolatok, történetek milyen hatást váltanak ki különböző korosztályokban?

A felszólalások után a kötet szerzője, Lovag Vitéz Donát Ármin is szót kapott a délutánon. Kezdő gondolatiban kiemelte, milyen egyedülállónak számít, hogy ilyen beleéléssel és részletesen írt a recski táborról, noha csak közvetve került érintkezésbe ezzel a világgal.

„Minket csak az tud megérteni, aki egy csajkából evett velünk" - hangzik fel Szolzsenyicintől az idézet, Donát Árminra ennek ellenére mégis úgy tekintenek a visszaemlékezők, mint sorstársukra, hiszen más körülmények között ő is megtapasztalta a csajkából való evést. „Ha jól dolgozol, akkor szabadulsz!" - áll a mű borítóján. Persze ez koránt sem volt igaz, hiszen akiket a korban koholt vádak alapján internáltak, azoknak nem sok esélyük volt a visszatérésre. Recsk helyszíni adottsága megfelelő volt egy ilyen rejtett haláltábor üzemeltetésére, ahol a legprimitívebb körülmények között kellett napról napra túlélni a munkát, az éhezést, a kínzást.

A testileg-lelkileg megnyomorítást jól kifejezi a recski tábort megjárt Faludy György költő Búcsú Recsktől című versének egy részlete:

„besúgók és hajcsárok
közt éltünk; rúgtak, vertek,
éheztünk s dideregtünk
a meszesgödör mellett,
heti hétnapos munka
és reménytelen holnap -
összenéztünk s azt mondtuk:
te is élőhalott vagy." 

Jórészt csak ez tartotta bennük a lelket, a hit akár Istenben, akár a költőben, az ispánban vagy bármely más vezető személyben, aki köré csoportosulhattak, ezzel is egymást erősítve. A kultúra összetartó ereje úgy kellett a táborban lévők lelkének, akár egy falat kenyér.

A kötetet mottója lehetne akár a hátoldalán szereplő recski foglyok hitvallása: „Megbocsátunk, de nem felejtünk". A rendszer által kiiktatott több száz áldozat vére az égbe kiált, akárcsak a testvérgyilkos Ábelé. A mi feladatunk, hogy megbékéljünk és emlékezzünk, vagy ahogy Donát Ármin idézte a gondolatot: „A kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok. Egymásba simuló kezek tartják össze a világot."