Fénytörténetek címmel hallhattunk beszélgetést Bartis Attila íróval, fotográfussal a Múzeumok Éjszakáján a Savaria Múzeumban. A nagysikerű A séta, A nyugalom és A vége című könyvek szerzője a fotózással kapcsolatos élményeit osztotta meg a közönséggel.

Kelbert Krisztina elsőként arról kérdezte, vajon mennyire választható szét Bartis életében az irodalom a fotózástól. Az író elmondta, az írás és a fotográfia elválaszthatatlanok egymástól, csakis együtt tudnak létezni. A fotográfia célja a múlt megőrzése, az örökkévalóság elérése, ami ugyan lehetetlen, a késztetés mégis minden emberben megvan, legyen szó akár családi fotóról, dokumentum képekről vagy szelfiről, a lényeg, hogy örökkévalóvá tegyük. A sétában egy letűnt világ jelenik meg, szintén ott van a fotózás, a műterem világa. A feltételes reflex azt diktálná, hogy a főszereplője fiú legyen, közben azonban kiderül, hogy lány.

A szerző maga is átesett egy nemváltáson élete során. Anyja a nyakában hordott egy medált, melyen egy kisgyerek fényképe volt látható. Bartis számára teljesen egyértelműnek tűnt, hogy az a kisgyerek nem más, mint ő maga, hiszen az ő vonásait viselte. Csak jóval később tudta meg, hogy volt egy nővére, aki három éves korában elhunyt, és a medál is a testvérét ábrázolja. Ekkor már kritikus szemmel vizsgálgatta a lány és a saját maga közötti különbségeket, de a fülek állásának eltérésén kívül mást nem talált. A sétát 6 éven át írta, a főszereplő nemének váltására menet közben került sor, pontosabban, amikor a szerzőben bizonyossá vált, hogy csakis lány lehet a főszereplő. Visszalapozott, és rájött, nem írta le addig konkrétan, hogy fiú, vagyis a váltás könnyen adta magát. A több mint 25 évvel ezelőtt írt regényt ma már kicsit másként látja, nem mintha akkor nem lett volna igaz, de az azóta történt változások a szerzőt is megváltoztatták, ezért a regényből írt forgatókönyvhöz (melyet az idén készít) már egy kicsit másként viszonyul.

Bartis Attilának Kemény Istvánnal közös kötete is megjelent, Amiről lehet címmel. Itt a két barát kérdezi egymást. Először Bartis kíváncsi Kemény költészetére, családjára és általában a véleményére, majd Kemény faggatja Bartist irodalomról, fotográfiáról. Bartis úgy véli, a fotózás egyfajta falat képez a valóság és a fotós között: amikor fotózol, akkor nem vagy valójában jelen. Erre főleg egy Kemény Istvánnal 1993-ban tett szíriai utazás után döbbent rá, amikor úgy érezte, pocsék képekkel tért haza. A későbbi események aztán megváltoztatták a véleményét, amikor Aleppo-t lebombázták, a fotók felértékelődtek. Első gondolata tehát az volt, hogy leteszi a gépet, helyette azonban elkezdődött a műtermi korszaka és az Engelhard-hagyaték. A fotósorozat sikerrel szerepelt a Műcsarnok Dorottya Galériájában, a Frankfurti Könyvvásáron és Varsóban is. Íróportrékat állított női portrékkal párban, a sorozatban szereplő huszonnégy író mindegyike pedig egy-egy verset vagy novellát írt az ő portréja mellé rendelt női képmáshoz.

A műteremből egy, a volt feleségétől kapott mobiltelefon vezette ki. A gép kicsi és rossz minőségű képeket készített, mégis mindig kéznél volt, bármikor elő lehetett venni. Ekkor a fotózás játékká vált, Bartis beleszeretett ezekbe a képekbe. A fotókból kötet is készült, A csöndet úgy címmel. Ez a cím véletlenül született, amikor a repülőgépen ki akarta kapcsolni a mobiltelefonját, az ujjával véletlenül lefényképezett egy szövegrészletet, ez volt „a csöndet úgy", amiről később kiderült, egy Pilinszky idézet.

„A csöndet úgy értem, mint igénytelenséget. A dolgok megközelítésében volna szükség erre az igénytelenségre."

Ez a kötet napló jellegű, személyes megnyilvánulás, ezért is szerepel benne 365 kép.

Bartisnak 150 ezer digitális képe van, melynek sorsa egyelőre bizonytalan, hiszen hosszú az út, amíg egy fotóból műtárgy lesz. A fotózás ugyanis nem csupán abból áll, hogy rákattintok az exponáló gombra, jóval több annál, döntési sorozatok összessége. Már akkor elkezdődik, amikor a fotós magával viszi a fényképezőgépet, aztán kiválasztja fotózása tárgyát, exponál, majd előhívja, reprodukálja. A folyamat csak akkor ér véget, ha kész a műtárgy.

Bartis fiókja tele van előhívatlan negatívokkal, a winchestere átnézetlen képekkel, ha elütné a 6-os villamos, ezek elvesznének. Nem úgy, mint az írásai, mert a fiókjában őrzött, nem publikált írások bármikor közölhetők. Az alkotásnak van egy tőlünk független része, az alkotó valójában médium, aki az ihletettség állapotában engedi, hogy a folyamat végbemenjen. A fotó ebben az állapotban rögzít valamit, ami önmagáért beszél, így teljes, és gyakran szavakkal elmondhatatlan.

Kapcsolódó írásunk:

Hová tűnt a valóság, avagy hihetünk-e még a fotóknak? - Réz András a Múzeumok Éjszakáján

2017.06.19. - 07:00 | Leila - Fotók: Varga András

Hogyan változott a fotózás megítélése az elmúlt 10-15 évben? Számos kérdés, amelyre Réz András filmesztéta keresett magyarázatot, és generált újabb kérdéseket és gondolatokat szombaton a Képtárban, a Múzeumok Éjszakája rendezvényén.