Létérzések, társadalomkritika, életvillanások, személyes hangulatok, varázslat és józanság - Nagy Róbert irodalmi estjét hallhattuk a Berzsenyi Dániel Könyvtár Bájoló című sorozatában február 8-án. Manapság nincs igazán presztízse a költészetnek, néhány ismerős rím előhívja régi, iskoláskori emlékeinket, de arra már ritkán szánunk időt, hogy egy-egy verseskötettel a kezünkben leüljünk, és elmerüljünk létünk titkaiban.

Nagy Róbert versei azonban mások, muszáj odafigyelni rájuk, különös világba kalauzolnak, ami kicsit a miénk, hiszen mi is részesei vagyunk, mégis valahogy más, mint ahogy megszoktuk, minden olyan „nagyrobis". A nyelvezete sem idegen, ezeket a szavakat használjuk a 21. században, de így, ebben a formában, a szójátékokkal, átkötésekkel, emelkedettséggel vagy éppen polgárpukkasztással válik művészetté. Robi verseiben mindennek megvan a maga helye, és amikor azt hisszük, hogy megértjük az üzenetét, újabb és újabb rétegek tárulnak fel. Mélyen megélt fájdalmak, vágyak, a magány; emberi mivoltunk elemei sorakoznak fel előttünk.  

Boros Ferenc az est házigazdájaként kérdezte Robit pályájáról, gondolatairól, terveiről. A társadalomkritika, politika régóta foglalkoztatja őt, 2007-ben kezdett blogot írni, majd újságíróként folytatta. A társadalombírálat mellett dalszövegeket elemző, parodizáló fricskákat is készített. Az első verse a Nemek címet kapta. Megmutatta az egyik legismertebb vasi költőnek, Devecsery Lászlónak, és a pozitív fogadtatás újabb versekre sarkallta.  

Részlet a Nemekből:

„Már rég nem, vagyis, hogy ez egy állapot
miben létezem, kénytelen.
Az arcomba toltad, mindegy mit kérdeztem.
Hát most miért, vagy épp miért nem?
Nem erőlködöm többé, nem és nincs pénzem
Csak állok a sorban, bár a kocsi tele
Értéktelen itt minden, főzni meg kinek?
Nem kételkedem, bár nem látom és nem értem.
Nem és kész, ebből lesz új énképem,
nem szükséges túlélni, csak át- és meg-
Hogy már én sem, régen nem, vagy talán sohasem.
Full minimálban tolom, két pont közt a legrövidebb nem
vezet a célhoz, csak a szívembe célozd.
Mit kezdjek veled, ha nem adhatom magamat?
És mit kezdjek magammal, ha már nem is én vagyok,
mert nem kell már semmi sem." 

Robi személyiségéhez rendkívül közel áll a kritika, javára írandó, hogy nemcsak másokkal szemben kritikus, hanem saját magával is. Vallja, hogy csak akkor bírálhat másokat, ha ezt magával szemben is megteszi. A példaképei között ott találjuk Radnótit, József Attilát, már csak a hasonló közeg miatt is, Nietzschét, a kortársak közül pedig Devecsery Lászlót, Závada Pétert. Agya szivacsként képes beszippantani mindent, amit olvas, sokat tanult és tanul a „nagyoktól".

Kevert szorongásos és depressziós zavarban szenvedni nem lehet könnyű, ám Robi bátran vállalja. A betegség egyrészt inspirálón hat költői munkásságára, hiszen olyan gondolatokat hoz elő, melyek talán eszébe sem jutnának, időnként viszont gátolja az alkotásban a depressziós állapot. Hangulat- és elmeállapot függő, hogy mikor, milyen mű kerül ki kezei közül. Egy művész akkor tud igazán kiteljesedni, ha más területeken is alkot.

Robi rendkívül sokoldalú, foglalkozik oktatáspolitikával is. 2014-ben meghívta az Orosz Nemzetgazdasági és Közigazgatási Elnöki Akadémia (RANEPA), hogy előadást tartson az "Állam, politika, társadalom: kihívások és stratégiai fejlesztési prioritások" című konferenciáján. Személyesen ugyan nem jutott ki Jekatyerinburgba, de a helyszínen felolvasták írását, ami végül a konferencia antológiájába is bekerült.

Az írás mellett remek fotókat is készít - mobillal. Az egyik legnagyobb fotómegosztó portálra tölti fel munkáit, ahol több profi fotográfustól kapott már elismerést. Szeret elhagyott, lepusztult helyeket fotózni, sajátos hangulatuk magával ragadja.

A Túl sok című vers kiválóan adja vissza ezt az érzést.

„Porig foszlott épületek közt kettesben
andalgunk, csak TE, meg én, egymás
kezét fogva telnék meg a bizonyossággal,
hogy ismét hamis reményeim áldozata lettél."

A versben sorátkötéseket találunk, mivel Robi szereti, ha egyik gondolat a másikból következik. Ezek az élet körforgását mutatják, az egyik dolog véget ér, és kezdődik a másik.

Fotóin, melyeket telefonnal készít, élénk színeket használ, és olykor a lábát is a képre csempészi. Egy cikksorozat is fűződik a nevéhez, a Felfedezzük Vas megyét, ami a megye rejtett értékeire hívja fel a figyelmet.

A polgárpukkasztástól sem áll távol, a Pedofil vers egyes szám első személyben íródott, egyszerre foglalkozik a Lolita-érzéssel, társadalomkritikával és a korkülönbség problémájával. Robi az alkotása folyamatába is beavatta a nézőket, nem szívesen hagy magára befejezetlen verseket, ha egyszer leül, akkor meg is írja. Gondolatok, mondatok, a körülötte lévő jelenségek szolgálnak inspirációul, máskor alternatív zenékből merít.

Kifejtette azt is, hogy a jelenben átélt élmények még nem alkalmasak arra, hogy megírja őket, kell egy kis idő, mire leülepednek, és megérti a lényegüket. Fontosnak tartja, hogy minden szituációból jól jöjjünk ki. Ő tartja kézben Szombathely youtubereit is, valódi közösségi teret biztosítva a videókészítésen kívül. S bár versei többnyire borongós hangulatúak, azért megjelenik a vidámság is. A Lennaparton egy kedves emléket idéz fel.

Lennaparton

A vízparton ülsz, mint erdei nimfa,
hajad befonva, lábad a tóba lógatva
mögéd lopózva nézlek, megmosolyogtatsz,
ahogy hangos placcsanással csobbansz.

Tudod, bűnös vagyok én is
csurom vizesen nézel rám
de mégis, kacagok Rajtad
miközben kezem nyújtom feléd.

Miért van az, hogy mindig
magaddal rántasz? Miért nincs
sok kérdésre válasz, csak
kérdéssel felelsz; miért ne?

Elázva bontunk egy újabb
üveg bort, a tábortűz ropog,
serceg a csirkehúsra öntött
szesz az aranybarna fűszereken.

Majd, mint gyermeked, úgy
ölelsz magadhoz és etetsz is,
Nem tudok mit kezdeni...
Néha túl jó, hogy hamis legyen. 

A verseket a szerző és Bognár Alexandra olvasta fel. Szandrától megtudtuk, hogy újságíróként ismerkedett meg Robival, és először, amíg alaposabban meg nem ismerte, csodabogárnak tartotta, még félt is tőle. Úgy gondolta, Robi túlzott önkritikája már-már aggasztó.

Robi úgy érzi, élete felfelé ívelő szakaszban van, és reméli, ez továbbra is így marad. Legközelebbi célja, hogy kiadja könyv formájában verseit. Az est végén a Bájoló történetében eddig példátlan módon a közönség vette át a szót, kérdeztek, véleményt mondtak, bizonyítva, hogy a vers igenis képes arra, hogy elgondolkoztasson. S hogy nem mindig rózsaszín felhőkről szólnak? Ha nyíltan és őszintén boncoljuk a létezést, beleütközünk az árnyoldalába is.