A történet valamikor a 80-as évek elején kezdődött. Ekkoriban egy állami gondozott gyerekeket nevelő intézetben dolgoztam. Nem voltak még lakásotthonok, a nevelőszülői hálózat sem létezett. Maga az épület, a korszak általános viszonyainak megfelelően egy régi kastély volt, valamikor államosítva, és intézménnyé alakítva. Buda egy előkelő részén, a második kerület tetején, diplomáciai rezidenciák közelében állt, gyönyörű parkos udvarral. Egy napsütéses, meleg tavaszi napon jöttem fel ide először, és rögtön megfogott a hely szépsége, hogy aztán belépve az épületbe és rendszerbe, megdermesszen a kint és bent közötti, égbekiáltó különbség. Ez az érzés meg is maradt aztán mindvégig, amíg ott dolgoztam. Pontosan úgy hatott, mint az első napon, amikor a napfényről a hűvös félhomályba léptem, zegzugos, ételszagú folyosókon mentem végig, távolról sírás hangjait hallottam, és hirtelen eltöltött valami baljóslatú félelem, mintha megéreztem volna valamit a rám váró megtapasztalásokból.

Nagyjából száz gyerek élt akkor ott, háromtól nyolc éves korig. Voltak köztük árvák, és félárvák, de olyanok is, akiknek volt családjuk, de valamely oknál fogva nem tudtak gondoskodni utódaikról. Sok volt a testvér is. Nekem, aki a húszas éveim elején jártam - magam is szinte gyerek még, tapasztalataimat tekintve mindenképp - igazi sokkot jelentett az itteni munka. Egyrészt a végtelenségig voltam naiv (ezt talán mára sem vetkőztem le), másrészt nagyon is empatikus, amit vidéki neveltetésem, és az a tény okozhatott, hogy - magam is félárva lévén, akit jórészt a nagyanyja nevelt fel - érzékeny voltam minden szenvedésre, és teljességgel védtelen a világ durvaságaival szemben. Teljes tudatlansággal vállalkoztam hát a feladatra, ami ott várt.

Nem térek ki az egyéni sorsokra, hogy kis neveltjeink miért kerültek állami gondozásba. A kriminalisztikai esetek mellett volt olyan gyermek is, akit a szülők anyagi viszonyai miatt emeltek ki a családból. Természetesen, a velük való foglalkozás nemcsak nagy szakértelmet, hanem sokkal inkább odaadó szeretetet igényelt volna, ami intézményi feltételek mellett nem volt lehetséges, de sajnos, az emberi feltételei is hiányoztak. Ennek oka egyrészt a létszám: sok gyerek, kevés nevelő (kiégett, vagy eleve érzéketlen és durva nők), másrészt a hivatali érzéketlenség, mely minden emberiességi szempontot figyelmen kívül hagyva választott szét testvéreket, helyezgette ide-oda a gyerekeket. Megszűntek személyeknek lenni a gépezetben, adatokká váltak.

Ez, persze, már a múlt, bár a gyermekvédelem terén ma is igen rosszul állunk. Hogy miért jutott eszembe most mindez, és kavarodtak fel akkori emlékeim? Egy facebook-os bejegyzés miatt, amiben egy hajléktalan gyermekekkel foglalkozó óvoda kért segítséget. Azt írtam, „egy  óvoda", de ebben az esetben valóban az egyetlen ilyen intézményről van szó, nem lévén több széles e hazában. Ez is Budapesten található, ahol talán a legnagyobb létszámban élnek az utcán emberek. Nem először tapasztalom, hogy bizonyos témákban milyen Janus-arcú a társadalom: miközben együttérzőnek és humánusan gondolkodónak mutatja magát, sőt, talán önmagának is ezzel hízeleg, addig mérget fröcskölő indulatokkal reagál együttérzést kívánó dolgokban. A hajléktalanság is ilyen, nagy vitákat vált ki minden médiafelületen. Azért azt mégsem gondoltam volna, hogy ilyen fokú érdektelenséggel találkozik a kérés, amit ide mellékelek:

Adva van tehát egy óvoda, ahol az alapvető dolgok is hiányoznak, ami már önmagában elszomorító, mert jól mutatja a szociális ellátórendszer színvonalát, de ezt most hagyjuk is! Van egy kis hely, pár lelkes ember, ahol a legszegényebb sorban élő kisgyermekekkel foglalkoznak, etetik, ruházzák, fürdetik őket, meleg helyen lehetnek napközben, és nem utolsó sorban a végső védelmet jelentik a számukra, hogy be ne darálja őket az állami „gyermekvédelem".

Óva intenék mindenkit attól, hogy pálcát törjön hajléktalanná váló embertársai fölött, mert senki nem tudhatja, mit hoz számára az élet! Éppen a napokban hangzott el egy TV műsorban, egy politikus szájából, hogy milyen nagyszámú kárvallottja van a rossz banki hiteleknek, és kerültek utcára családok. Jól mutatja a közállapotokat, hogy érvnek felhasználják őket, de tényleges segítséget már nem nyújt nekik senki. Könnyű elképzelni tehát, milyen csapást jelentene gyerekre és szülőre egyaránt, ha elszakítanák őket egymástól, pusztán egzisztenciális helyzetük miatt! És rendkívül igazságtalan is! Bármely okból vált is otthontalanná felnőtt embertársunk, abban biztosan vétlen a gyermek. És abban se kételkedjünk, hogy a családi szeretet és ragaszkodás éppúgy jelen van a szegény családokban is, mint pl. egy penthouse lakásban élőben!

Jómagam nem politizálok, ebben az értelemben semmiképp, korábbi tapasztalataim pedig arra a meggyőződésre juttattak, hogy a gyermekeknek a családban van a helyük, legyenek bármilyen szegények is. Ez a kis óvoda éppen ebben nyújt segítséget, azáltal, hogy a szülők napközben munkát vállalhassanak, és így, lassacskán, kikerülhessenek áldatlan helyzetükből. Amikor egy zenész ismerősöm után megosztottam a felhívást, nem tettem mást, mint a magam kis körében megpróbáltam némi támogatást nyújtani. Megvallom, arra számítottam, hogy utánunk sokan megosztják mások is, talán hozzászólás is lesz, és legalább a pestiek némelyike elindul a gyerekei kinőtt holmijával a Dankó utca felé.

Igazából most is ezt remélem! Nekünk, akiknek az élete olyan szerencsésen alakult, hogy van otthonunk, van mit ennünk, és a srácainknak is megadhatunk mindent, messze a szükségleteken túl is, hálát kell adnunk a gondviselésnek ezért! És mi lehetne jobb módja ennek, mint segítő kezet nyújtani annak, aki erre rászorul. Jómagam kitartást, és sok támogatót kívánok nekik!