dancspista: A láncok éneke

A semmi érzésének csiklandós mámora vezeti lépteim.

A város szelleme röppen át
háztetőn, éjjelen.
Láncot járva így szól:
'Hallgasd meg énekem.'

A falak most beszélik a múltat, jelent s jövőt.
De hallok már neszt, zajt!
A hódító készül.

Busz döcög fel-alá kék-fehér ruháján,
Még elhúnyik hangja a hajnalnak uszályán.

Minden utcának más-más a regéje
Emberszívet ringat hosszának kezében.

A falak mögött tanyázó üresség négykerekű rabigái
az utcán csaholnak,
vicsorogva szalutálnak!
'Menjünk uraság, száguldjunk végig az életen!
Soha ne nézzen vissza,
drága, jó, szép szemed.'

A pék lelke már ég az ablakban.
A szabadság tésztájába sütött iga ízét érzem a számban.

'Igen, ez finom volt, a viszontlátásra.'

Velem szemben emberek Világ nélkül bolyongnak
Tekintetük visszahúz
De keresni már nem tudnak.

A falak felkiáltanak:
Merre tartasz lélek!
Mivé leszel így, ha dolgod ily temérdek?!

A harang pedig így zúg:
Kelj fel ember!
Ketyegj!
Sírj! Nevess! Élj!
Megváltást ne remélj.

A Város már némul egy másik város zajába'.
'Hé, te Karcsi! Hol van az a faláda?'
Hallok még valamit,
már nem tetszik az álmom.
Ne aggódj, kóbor!
Holnap visszavárunk.