"A mű írja önmagát" - Devecsery László költővel beszélgettünk

2008.12.19. - 23:15 | Egyed Betti - Fotók: Bonyhádi Zoltán

"A mű írja önmagát" - Devecsery László költővel beszélgettünk

Majd' egy hónappal ezelőtt volt három könyvének díszbemutatója, amellyel a színpadi felolvasás által szinte újraavatta a HEMO színháztermét. Két gimnáziumban is drámát tanít, és imád karácsonyfát díszíteni - az ünnepi készülődés közepette mesélt irodalomról, színházról, tanításról, hobbyról Devecsery László pedagógus-író és költő.

vaskarika.hu: Az előző könyvbemutatója alkalmával három új gyermekkönyvét, és egy felnőtteknek szóló történetét mutatta be. Máskor is írt már kicsiknek-nagyoknak egyaránt. Kikhez nehezebb szólni?

Devecsery László: Gyermekeknek annyiban nehezebb, hogy sokkal fegyelmezettebb, pontosabb munkát kíván az alkotótól. Hiszen ha bemegyünk egy könyvesboltba, és kezünkbe veszünk egy gyermekkönyvet, akkor valószínűleg azt látjuk, hogy az nagyon szépen megrajzolt. Ellenben, ha beleolvasunk, már azt tapasztalhatjuk, hogy zökken a ritmus, a rímek pontatlanok. Holott pont a gyerekeknek kellene hibátlan, pontos munkát a kezükbe adni.

v: Utóbbi talán azért is nagyon fontos, mert már nagyrészt kisgyermekkorunkban eldől, megszeretjük-e az irodalmat, vagy sem. Napjainkban kevés felnőtt vesz könyvet a kezébe, nem mindegy, hogy a következő generáció min fog nevelkedni.

DL: Itt vagyunk az örök problémánál, az olvasás, illetve nem-olvasás kérdésénél. Felelős pedagógusként mondom, hogy valamennyire az oktatásügy elcsúszása is felelős a kialakult helyzetért. Ha egy alsós gyereknek több lehetősége adódna az iskolában, és otthon egyaránt, a szóbeli kifejezőkészség gyakorlására, akkor sokkal jobb irányba haladnánk. Például, dráma- és magyartanárként van egy gyakorlatsorom: „beszélj három percet!" Három perc sok is, kevés is... A kifejezőkészség fejlesztése azonban elengedhetetlen.

v: A Szent-Györgyiben, és a Nagy Lajos Gimnáziumban is drámát tanít. Mi vezette erre az útra? Milyen módszerek, milyen séma alapján tanít?

DL: Először is a színpadi rendezést, mint szakmát, Berek Katitól tanultam. A színpad, a hagyományos drámajáték, és a drámapedagógia közé nem tehetünk egyenlőségjelet. Azt mindnyájan tudjuk, hogy a színpadnak az a feladata, hogy szórakoztasson, gyönyörködtessen, hogy jól érezzük magunkat, de a legfőbb, hogy a drámai mű eljuttassa a nézőt a katarzishoz. A drámapedagógia esetében pedig inkább a pedagógia eszköze a dráma. Számtalan játék, gyakorlat, feladatsor van, amit megtanítanak a képzés során, de természetesen sok mindent ki is talál az ember. Azt szoktam mondani, hogy a drámapedagógia csodálatos is, meg veszélyes is.

 
Devecsery László

v: Azt hiszem, sokunkat még ennél is jobban érdekel, hogy, hogyan lesz valakiből író illetve költő?

DL: Egyre jobban felismertem, hogy a gyerekek fogékonyak erre, ha jól csinálom. Gyakran járok író-olvasó találkozókra is, ahol játszok a gyerekekkel. Budapest és Szombathely messze van egymástól. Nem kilométerben, hanem szemléletben. Annak idején hívtak Pestre, de nem mentem. Épp ezért jó időbe telt, mire saját erőből, mindenféle kapcsolat, protekció nélkül eljutottam oda, ahova most. Immáron felhívnak a kiadók, keresnek, nem nekem kell könyörögni. Aki Pesten van, annak sokkal könnyebb megtalálni a lehetőségeket. Például a Kisbuksi úgy született, hogy múlt májusban felhívott a pesti kiadóm, hogy óvodásoknak szóló könyvet akar, és nekem kell megírni. Először megijedtem, míg rá nem jöttem, hogy egy jó dumájú, három éves gyerek lesz a főszereplő. Igaza van Weöres Sándornak, hogy „a mű írja önmagát". Az ember eltervez egy könyvet, aztán teljesen más lesz belőle, mert az egyik ötlet szüli a másikat. S világos, hogy amelyiket jobbnak tartom, azt fogom leírni. Azt hiszem, így válik egy ember íróvá.

v: S mi az, ami megihleti?

DL: Amikor van ötleten, akkor van témám. Mondok egy példát: 1991-ben Erdélybe mentünk, Csíkszeredára. Az ottani magyarok szerették volna március 15-ét megünnepelni. Már istentisztelet után, egyszer csak elkezdett remegni a templom, egyszerűen senki nem tudta, mi ez a hang? Remegett a templom, félelmetes hangok voltak. Kiderült, hogy három helikopter veszélyesen közel köröz a templomhoz. Ebből egy látomásvilág következik az emberek félelméről. Tudtam, hogy mit akarok írni, csak azt nem, hogy hogyan. A hangokat vissza kellett adni. Eszembe jutott, hogy játszik a kisgyerek, hogy berreg az autóval. A „trattatta" azonban jelentheti azt is, hogy géppisztoly... Amikor ez eszembe jutott, leültem és körülbelül fél óra alatt megírtam azt a verset, amit már fél éve magamban hordoztam.

v: Többször elhangzott már Weöres Sándor neve. Ő egyfajta példakép?

DL: Azt hiszem a magyar gyermekirodalom egyik csúcsa Weöres Sándor. De akit méltatlanul keveset emlegetnek például, az Tamkó Sirató Károly, zseniális gyerekversei vannak. Vagy ott van Gazdag Erzsi, s a maiak közül Kányádi Sándor. Sokat tanul az ember, mindenkitől van mit tanulni. A mi korosztályunk ilyen szempontból szerencsés volt, nagy emberekkel találkozhattunk.

v: A gyermekköltészeten kívül kik azok az alkotók, akiket különösen kedvel, s műveiket újra és újra leveszi a polcról?

DL: Ady Endre a nagy kedvenc. Nagyon szeretem Kányádi Sándort, nem csak a gyerekverseiért, Dsida Jenőt, és a francia szimbolizmus is nagy kedvencem.

v: Pár héttel ezelőtt, a könyvbemutató alkalmával Jordán Tamással beszélgetett, miközben két kitűnő színész olvasott fel részleteket a műveiből. Nem egy egyszerű bemutató volt ez, hanem már-már színdarab. Jó, hogy így egymásra találtak, és megmutatták, hogy irodalom és színház kéz a kézben járnak.

DL: Nagyon büszke vagyok rá, hogy gyakorlatilag újraavattuk a színháztermet, és ezt együtt tettük meg. Egy színpadi produkciót próbáltunk előadni, melynek mellesleg bele kellett férnie másfél órába. Mint utóbb kiderült, pont annyi volt. A múltamból fakadóan elmondhatom, hogy volt itt Szombathelyen egy gyermekszínpad, melyből később gyermekszínház lett, és ők az én társulatom voltak. A másik szívem a színház, s ez mindig együvé tartozik.

v: Jövő héten karácsony. Hogyan készül az ünnepekre?

DL: Azt szoktam mondani, hogy karácsony-bolond vagyok. Játszok a világítással, s teljesen megszokott, hogy kiteszek egy csillagot, vagy holdat. Aztán csinálok olyat, hogy kiürült lekvárosüvegre festek, például egy téli falut, s miután megszárad, teszek bele teamécsest. Gyönyörűségesen szép! A karácsonyfára saját készítésű szalmadísz, aprócska dió, illetve alma kerül, s természetesen mézes süti. Természetes anyagok, s csudaszépen fel lehet díszíteni velük a fát...

Valóban, ahogy a verseket is csodaszépen lehet díszíteni rímekkel, szép szavakkal. Kellemes ünnepeket, termékeny, boldog új esztendőt kívánunk Önnek!

Új hozzászólás