Határozott megjelenés, optimista kisugárzás, bizalom a jövőben; mindnyájan azt szeretnénk, ha az élet igenlése áradna belőlünk. Dr. Kádár Annamária pszichológus, tréner egész lénye azt sugallja, hogy megfelelő hittel, önbizalommal igenis van arra lehetőség, hogy vágyaink teljesüljenek. S hogy mi a titok? A mágikus gondolkodás, az a képesség, amikor el tudunk szakadni a hétköznapi realitástól, amikor nyitottá válunk az iránt, hogy velünk is történhet valamilyen nem várt fordulat, valami csoda. A mese lényege a csoda. A legtöbb mesében a főhős vándorútra indul, melynek során különböző megpróbáltatásokkal találkozik, s azokat legyőzve nyeri el végső célját. A vándorút szimbólum, ami az életünket jelenti, az egyes próbatételek pedig fejlődésünk állomásai. Ha merünk vállalkozni az útra, ha rászánjuk magunkat az első lépésre, csodás kalandokban lehet részünk, a döntés azonban a mi kezünkben van. Lehet, hogy kényelmesebb otthon, karosszékünk biztonságában álmodoznunk létünk dolgairól, de ha így teszünk, fontos dolgok maradnak ki az életünkből, meghatározó tapasztalatoktól esünk el, sőt, személyiségfejlődésünk is csorbát szenved. Ha viszont vállaljuk az utat, nehézségekkel, próbákkal találjuk magunkat szemben. A mesének is éppen a konfliktus a lényege, ahogy a jó és a rossz összeütközik, ám pontosan ez az élet lényege. Nem mindegy azonban, hogyan vágunk az útnak. Ha van bennünk szerendipitás, vagyis magunkban hordozzuk a mindennapok csodás lehetőségét, akkor sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre. Annamária egy ismerőse esetét hozta fel példának, akit egyszer rettenetesen elkapott a szükség az utca közepén. Mivel nem volt nyilvános illemhely, nyílt helyen pedig mégsem vállalhatta a kellemetlen következményeket, berontott egy házba, ahol egy házaspár éppen ebédelt.

- Hol a WC? - tudakolta határozottan, ugyanakkor kétségbeesetten a nő.

A házaspár annyira meglepődött, hogy mindketten a toalett irányába mutattak. A hölgy, miután megkönnyebbült, bemutatkozott a házaspárnak. A házigazda szívesen fogadta, meghívták a desszertre, és azóta is jó barátok.

Hasonló történt egy Erdélyben élő nénivel, aki egész életében, ki sem mozdult a szülőfalujából, de idős korában repülőgépre szállt, hogy meglátogassa New Yorkban élő unokáját. Útközben valami probléma támadt, a néni késett, és nem talált egyetlen hozzátartozót sem a repülőtéren. Ahelyett, hogy kétségbeesetten a kezét tördelte volna, odament egy négerhez, és megszólította magyarul. És csodák csodája, a néger magyarul válaszolt, mert mint kiderült, néhány esztendeig Magyarországon tanult. A szerendipitáshoz hozzátarozik, hogy higgyünk még az apró jelekben is, komolyan vegyük őket, és elismerjük, hogy a mi életünkre is hatással vannak. Ehhez azonban nyitott és vállalkozó kedvűnek kell lennünk. Kádár Annamária elmesélte egy általános iskolás osztálytársa esetét is. Annamária volt a padsor felelős, és feladatai közé tartozott, hogy jelentse, ha valaki nem készítette el a házi feladatát. Ez a fiú nem írta meg aznapra a fogalmazást, de megkérte Annamáriát, hogy ne árulja be a tanáruknál, amit a lány meg is tett. A tanár azonban pont ezt a fiút szólította föl, hogy olvassa fel a leckéjét. A fiú pedig úgy tett, amint aki olvas, és előadott egy szép, kerek történetet. A tanár azonban nem elégedett meg ennyivel, meg is kellett mutatnia a fogalmást, amit persze nem találtak. A fiú ártatlan szemmel vonta meg a vállát:

- Nem értem, az előbb még itt volt!

Persze ő is és Annamária is megkapták az egyesüket, de azért szép teljesítmény volt ez a fiútól.

Ahhoz, hogy a szerendipitás szerint éljük az életünket, egy bizonyos fajta szemléletre van szükségünk. Philip Zimbardo, a híres stanfordi börtönkísérletek atyja szerint életünket hat időperspektíva szerint értékelhetjük. Az első kettő a múlttal kapcsolatos. A múltunkat pozitívnak vagy negatívnak találhatjuk. A pozitívan vélekedő emberek gyakran mesélnek a múltjukról, szépnek találják azt, számtalan történet jut az eszükbe. A negatívan értékelők csak a rosszra emlékeznek, emlékeik panasz formájában jönnek elő. A jelen lehet hedonista vagy fatalista jellegű. A hedonista igyekszik felfedezni az élet szépségeit, átélni a pillanatot, jelen lenni a dolgokban. A fatalista úgy gondolja, fölösleges bármit is tennie, mert úgyis rajta kívül álló okok döntik el az életét. A jövőt is két perspektívából ítélhetjük meg, a célorientált ember tudja honnan indult, merre tart, ennek a célnak rendeli alá az életét, a transzcendentális szemléletűek pedig úgy hiszik, hogy életüket külső erők irányítják, nekik nincs benne tevőleges szerepük. Az időhöz való viszonyulásunk, anélkül, hogy tudnánk róla, jelentősen befolyásolja a hétköznapjainkat, sőt az egész életünket.

Annamária elmesélte, hogy nehezebb vizsgák előtt édesapja azzal szokta vigasztalni, hogy „Nem kell beszarni!" mondja a macska szájában a papagáj. Mielőtt megeszik, még kétszer letesz, és akkor hátha el tudok menekülni.

A vándorúthoz szükség van áldásra. Ezt az áldást a gyerekkori mesék jelenthetik. Nem mindegy azonban, hogy ezek a mesék milyenek. Két, három éves korban a gyermek még nem elég érett a varázsmesékhez, mert azok félelemmel tölthetik el, a varázsmesék időszaka 4, 5 éves kortól 8, 9 éves korig terjed. A varázsmesék tele vannak szimbólumokkal, melyek a gyermek érzelmeire hatnak. A szörnyek, félelmetes állatok a gyermek belső félelmeinek megtestesítői. Fontos, hogy mi magunk olvassuk a mesét, méghozzá átéléssel. Ha nem vagyunk ott lélekben, a gyermek úgyis észreveszi. A mesélésre szánt idő minőségi idő. A vándor sem kapkodja el az útját, átéli a jelent, ott van a dolgokban, megfigyel mindent, ami fontos. Nekünk is így kellene élnünk, lassú életet, lassú utazást egy lassú városban. Sok szülő úgy gondolja, legjobb lenne kihagyni a meséből a negatív elemeket, például a gonosz farkast. A mese azonban szimbólumokkal dolgozik, és ha nem csaphat össze a jó és a gonosz, nincs konfliktus, akkor a lényegét veszíti el. A vándor tehát próbatétel elé kerül, amitől nem fél, hanem megoldja. Az igazi mese, kitölti a bennünk lévő rést. Gyakran nem azonnal, kell egy kis idő az emésztéshez, de hosszabb távon eléri célját. A mese vége többnyire nyitott marad, ha kedvünk van, tovább gondolhatjuk. És boldogan éltek, amíg nem haltak. De hogyan? Összevesztek azon, ki hogyan nyomja ki a fogkrémet a tubusból? Sokat veszekedtek? A mese feladata nem az, hogy erre választ adjon. Kádár Annamária több éves kutatómunkáját osztotta meg velünk, a végkövetkeztetés nem kétséges: BÁRMI MEGTÖRTÉNHET.