A gyerekek nagyon lelkesen fogadtak téged. Mielőtt még színpadra léptél volna, hallottam, hogy azt kérdezgették, mikor jön már a Varró Dániel? Rengeteget kérdeztek rólad, szinte abba sem akarták hagyni. Mindenhol ilyen fogadtatásban van részed?

Ez változó. A szentgotthárdi gyerekek különösen érdeklődőek voltak, ez nem mindenhol van így.

Volt már olyan, hogy sarokba szorítottak a gyerekek a kérdéseikkel, mert valami különleges dologra voltak kíváncsiak?

Igen, néha nagyon furákat kérdeznek, például, hogy volt-e már eltörve a kezem, aminek első látásra semmi köze a költészethez, bár, ha belegondolunk, valamilyen szinten mégis. A gyerekek jókat tudnak kérdezni, például gyakran kíváncsiak arra, hogy ki a példaképem, amire nem szoktam válaszolni.

A Bögre azúrban, a boci-boci variációidban és a későbbi verseidben is fellelhető egyfajta könnyedség, ami Romhányi örökségére utal. Minek köszönhető ez a stílus?

Romhányi Józsefet nagyon szeretem. Az általános iskolában az úttörő ünnepségek meglehetősen merev szabályok között zajlottak, a meghívott színészek vagy a gyerekek rosszul hangsúlyozva, robothangon adták elő a verseket, ami utálatossá tette az egészet. Később rájöttem, hogy a költészet egy nagyon jó dolog, a költők valójában tök jó fejek, és Petőfinek kimondottan jó humora volt, pedig mi nem a Helység kalapácsát tanuljuk, ami iszonyatosan vicces. Ráeszméltem tehát, hogy a költészet nem egy távoli valami, hogy versek nem olyan művek, amiket csak vigyázzállásban szabad hallgatni, áhítattal, hanem mivel közel állnak hozzánk, szerettem volna megmutatni az embereknek, hogy a költészet milyen szuper jó dolog, és vicces is. És most is ezen munkálkodom.

A gyerekekkel való foglalkozás közben gyorsan megtaláltad a hangot, egyáltalán nem bántál velük leereszkedően, látszott rajtad a "közös nyelv" ismerete. Ez mindig így volt, vagy menet közben alakult ki?

Nyilván közrejátszik az is, hogy van két kisgyerekem, a nagyobb már három éves, sok mindent megért, és látom, hogy milyen módon kell vele foglalkozni. Természetesen számít a tapasztalat is, hogy nem először csináltam ilyesmit. Viszont nem érzem magam mesemondó bácsinak, mint például Csukás István, azért is foglalkozom írással, mert úgy sokkal könnyebben ki tudom fejezni magam, mint szóban. Annak mindig örülök, ha meghívnak valahová, különösen akkor, ha ilyen hálás a közönség, mint itt. Ez a dolog kölcsönös, én is kíváncsi vagyok a gyerekekre, akik tök jó fejek, érdeklődőek.

Felnőtteknek is szoktál író-olvasó találkozókat tartani. Ők mennyire fogékonyak arra a stílusra, amit képviselsz?

Ez nagyon változó. Azt figyeltem meg, hogy a legfogékonyabbak a középiskolások, akik már értik az iróniát, de próbálok úgy írni, hogy senkit se zárjak ki. Nemrég egy kerületi könyvtárban tartottam egy találkozót, ahol túlnyomórészt ötven év fölöttiek voltak a vendégek, és meglepődtem, hogy milyen jól fogadták a verseimet, mert eddig azt gondoltam, hogy fiatalabbaknak írok, meg gyerekeknek, és jó volt látni, hogy ők is élvezték és szerették. Vannak olyan verseim, most is hangzott el olyan, amiben a pisi meg a kaki szó szerepel, és néhányan úgy gondolják, hogy ez nem költészet, mert a költészetben csakis szép kifejezések szerepelhetnek, és magasztos erkölcsi mondanivalóval kell rendelkeznie. Ők talán kiszorulnak, mert a csúnya szavakat nem díjazzák, főleg az idősebbek.

Dalszövegeket is írsz?

Próbáltam, színháznak írtam már dalszövegeket, de az nagyon más. A dalszövegekben ugyanis a zene a lényeg, a szöveg viszont csak mellékszereplő, én viszont azokat a verseket szeretem, melyeknek saját zenéjük van, csengő-bongó, vagyis a költő meg is hangszereli a saját versét a ritmussal. Úgy érzem, két dudás nem fér meg egy csárdában, tehát a zene és a szöveg túl sok együtt. Ha ott a zene, akkor vissza kell venni a szövegből. Inkább vagyok költő, mint dalszövegíró, bár szeretem a jó dalszövegeket.

A gyerekekkel való beszélgetésben említetted a költői szabadságot. Műfordításnál mennyire engedélyezett a szabadság, és mennyire kell ragaszkodnod az eredeti szöveghez?

Ez attól függ, hogy mit fordítok. Más az, ha valamelyik színház számára készül a fordítás, ahol van egy rendező egy meghatározott koncepcióval, és tudom, kik lesznek a színészek. Befolyásolja az is, hogy ez melyik színház, hogy milyen fajta a darab, sőt, konkrétan meg is mondják, hogy mit várnak el. Például sok Shakespeare darabot fordítottam, és tudtam, hogy például egy kimondottan mai előadás lesz, modern kifejezésekkel, fiatalos lendülettel, és ehhez alkalmazkodtam. Ha saját magamnak fordítok, az is más, ilyenkor sokkal szabadabban kezelem a szöveget. Minél jobban értem a verset, minél jobban rátapintok a lényegére, annál jobban el tudok szakadni, és nem az a fontos, hogy szó szerint lefordítsam, hanem hogy visszajöjjön az egész esszenciája és hangulata. Szerintem a jó fordítók el mernek rugaszkodni. Ez olyan, mint amikor elmegyek moziba, és figyelem a fordításokat. A rossz fordítók szó szerint azt fordítják, ami a szöveg, a jó fordítók nem szó szerint fordítanak, de abban a szituációban kifejezőbbek. Az a lényeg, hogy a fordító kultúránkra tudja átváltani a mondanivalót.

Előfordult-e már veled, hogy amikor nyomtatásban láttad a saját művedet, szerettél volna rajta változtatni?

Igen, volt olyan versem, hogy megírása után kijavítottam, amikor megjelent egy folyóiratban, már változtattam rajta, aztán amikor megjelent a Szép Szóban, ott is máshogy volt, a saját kötetemben megint másként, és még a könyvben is kijavítottam ceruzával, és ezt a "végső" változatot szoktam felolvasni. Azt hiszem, ez a korral jár, régebben megírtam egy verset, és kész volt, jött a következő. Ma már jóval többet szöszmötölök vele. Nehéz azt megérezni, hogy mikor van kész egy vers, mert az ember mindig úgy érzi, hogy lehetne még jobb. Ismerek olyanokat, akik mániákusan átírják a verseiket, minden kötetben ugyanazok a versek vannak, csak átírva, ezt akár az őrületig lehet fokozni.

Hogyan tudsz jobban alkotni, ha elvonulsz, vagy ha ott van körülötted a család?

Ez egy nagyon húsbavágó kérdés és központi probléma a családban. Mind a kettő előfordul. Egyrészt a gyerekek és a család nagyon inspirálóak, látszik is, amiket mostanában írtam, hogy ők ihlettek, nekik írtam, de csendre és nyugalomra is szükségem van, ami ritkán adódik. Olyankor van rá lehetőségem, amikor alszanak, ezért próbálok korábban felkelni, mint ők, ami nehéz, mert ők is korán kelnek.

Nem tudom, mert nem keresem a társaságukat. Visszahúzódó vagyok, nem egy társasági ember, régebben találkoztam velük írótáborokban, felolvasásokon. Fiatalabb koromban, kezdőként persze kerestem őket, például Parti Nagy Lajost szerettem, és hatással is volt rám, ő például elolvasta az első könyvemet, a másodikat ő szerkesztette, tehát ő segített és egyengette az utamat. Mikor fiatal költő voltam, akkor mindenki befogadó és kedves volt hozzám, most viszont a nálam fiatalabbak közül sokan csinálnak olyat, amit én, vagyis könnyedebbeket, rímeseket, aminek nagyon örülök; akik meg mást csinálnak, heves vérmérsékletüknél fogva elutasítanak, elvont, szabad verseket írnak, és ezért nem szeretnek. Az idősebbek kevésbé foglalkoznak a tőlük lefelé lévő korosztállyal, de vannak, akik nagyon szeretnek, és vannak, akik nagyon nem szeretnek.

Milyen érzés volt, amikor a legelső könyvedet nyomtatásban láttad?

Jó. Emlékszem, hogy bementem a kiadóba, odajött a szerkesztő, mondta, hogy megjelent a könyve, gratulálok, és Bodor Ádám könyvét nyomta a kezembe. A kötet borítója nagyon hasonlított az enyémre, és összekeverte.

Szerinted ki a dilettáns?

Dilettáns az, aki amatőr. Szerencsére én nem vagyok szerkesztő, de vannak ismerőseim, akiknek naponta több tucat rosszabbnál rosszabb művet kell elolvasniuk. Nekem is sokan küldenek, főleg a fiatalabbak, nem is tudok mindre válaszolni, de egy tény, sokkal több a dilettáns, mint a jó költő, aki igazán tehetséges. Van olyan írás, amelyik mulattató, de nem az az általános. Mondjuk, elolvasok 100 sort, amiben 2 sor vicces, a többi pedig borzasztó. Parti Nagy Lajos összeszedte és remekül megírta az áldilettáns dolgokat, kiválóan ábrázolta a visszásságokat. Amúgy fárasztó és szomorú a dilettánsok helyzete. Néha belegondolok a sorsukba, hogy nagy költőknek tartják magukat, és mindenkire meg vannak sértődve. Szerintem rettenetes az, hogy szeretnek valamit csinálni, érvényesülni is akarnak benne, de nem értenek hozzá. Aki viszont vérdilettáns, azzal nem lehet mit kezdeni, mert semmilyen kritikát nem akar elfogadni, csak azt akarja hallani, hogy ő milyen zseni. Aki egy kicsit is elismert író vagy költő, üldözik a dilettánsok, és mindenfélét küldenek neki. A legnagyobb baj az, hogy nem azt várják, hogy megmondd a véleményedet, hogy mit kellene másképp, hanem, hogy segíts nekik megjelentetni a könyvüket.

Digitális világunkban szerinted jut még szerep a könyveknek?

Ebben a tekintetben én a sötét oldalhoz tartozom, mert sokat olvasok az iPad-en, ugyanis ott nem kell egy új könyv megjelenésére sokat várni, hanem azonnal letölthetem, szeretem a betűket kinagyítani stb. Úgy gondolom, hogy természetes, hogy a világ erre fejlődik, ez egyáltalán nem baj. Még annyira nem találom rémesnek a könyvkiadás helyzetét, a zene területén sokkal rosszabbak a körülmények, ismerek olyan zenészeket, akik nem tudnak eladni egyetlen CD-t sem, mert mindenki letölti a zenéjüket. Tény az, hogy visszaszorult a könyvkiadás, de én azt látom, hogy olvasnak, legfeljebb nem azt, amit mi szeretnénk. A saját gyerekemen is azt veszem észre, hogy minden tetszik neki, mindent elfogad, ezért próbálom alakítani az ízlését. Mindenesetre ez egy megállíthatatlan folyamat, és fognak olvasni az emberek, nem könyvet, hanem az internetet. Az elektronikus média segítség is lehet, nekem például sokat segített, hogy szerepeltem a tévében, így több könyvemet megvették.