Mialatt otthoni magányunkban a koronavírusról elmélkedünk, a közösségi médiában egy mém kapott szárnyra, miszerint Shakespeare karanténban írta a Lear királyt a bubópestis-járvány idején. A Bárd (ahogy az angolok Shakespeare-t nevezik) valószínűleg kihasználta annak előnyét, hogy a Globe Színház hosszú időre bezárt, és sorra gyártotta remekműveit, olyanokat, mint a Macbeth vagy az Antonius és Kleopátra. Ha eddig esetleg nem keseregtünk eleget azon, hogy életünk során mire vittük, a bezártság biztos, hogy nem fog jót tenni. De miért ne frissíthetnénk fel régi, írással kapcsolatos terveinket, és állnánk neki azoknak a regényeknek, drámáknak vagy éppen verseknek, melyeket mindig is szerettünk volna megírni? Miért ne alkothatnánk meg a koronavírus-járvány ideje alatt életünk nagy művét? A Bárd minden bizonnyal ezt tette.

De valóban igaz ez Shakespeare-rel kapcsolatban? Andrew Dickson, a The Guardian munkatársa ennek járt utána.1]Egy tény, mint minden Erzsébet-korban élő ember életét, a drámaírók karrierjét is befolyásolta a bubópestis, akárcsak a mi életünket a koronavírus-járvány. Shakespeare-nek szerencséje volt, már gyerekként megúszta a pestist. Stratford-upon-Avonban nagy dögvész pusztított 1564 nyarán, nem sokkal azután, hogy a Bárd megszületett, a város lakosságnak negyede életét vesztette.

Miközben a kis William felcseperedett, véget nem érő történeteket hallott az apokaliptikus eseményekről, és órákon át térdepelt a templom magányában, hogy a városban elhunytakra emlékezzen. Apja, John személyesen is részt vett a segítő szolgálatban, és William elkísérte őt a szegényekhez, de tevékenységüket szigorúan csakis a szabadban végezhették a fertőzésveszély miatt.

Amikor Shakespeare hivatásos színész, majd drámaíró és egy londoni társulat társtulajdonosa lett, a járvány mind szakmai, mind egzisztenciális veszélyt jelentett számára. Az Erzsébet-kori doktoroknak fogalmuk sem volt róla, hogy ezt a betegséget a patkányok bolhája terjeszti, és abban a pillanatban, amikor a járvány fellángolt - gyakran a tavaszi vagy a nyári hónapokban, a színházi csúcsszezon idején -, a hatóságok megtiltották a tömeges gyülekezést. Ezek a hatóságok eleve gyanúsnak tartották a színházakat, mint felbujtó helyeket a bujaságra, transzvesztita öltözködésre és még a jó ég tudja, mire másra, ezért aztán a színházak voltak azok, melyeket elsőként, válogatás nélkül bezárattak. (A bordélyokat és medvearénákat is, melyekből sok színháztulajdonosnak volt bevétele.) Egy korabeli prédikátor feljegyzéseiben olvashatjuk: „A járvány oka a bűn, a bűn oka pedig a színdarabok."

1603 és 1613 között, amikor Shakespeare írói pályája a csúcson volt, a Globe és más londoni színházak megdöbbentő ideig, összesen 78 hónapig tartottak zárva, az időszak több mint 60%-ban.

Ezek az évek sötét korszakot jelentettek a színházak számára, több szempontból is. A színészek arra kényszerültek, hogy más munka után nézzenek, és természetesen sokan meghaltak közülük (a legsebezhetőbbek a 10 és 30 év közöttiek voltak). Társulatok mentek tönkre vagy vidéki turnékra kellett menniük, abban a reményben, hogy a pestis nem tart velük. Az egész bezárásnak volt egy nagyon furcsa iróniája, legalábbis ahogy egy Shakespeare-kutató rámutatott: az Erzsébet-korabeli színházlátogatók imádtak mogyorót ropogtatni, amit egyébként  a pestishordozó bolhák elűzésére használtak.

.

Mi a helyzet a Lear király elmélettel? Nem teljesen lehetetlen, hogy ez egy pestis-mű, tudjuk, hogy a darabot I. Jakab királynak mutatták be 1606 karácsonyának másnapján, legalábbis ez az első írásos említés róla, és joggal feltételezhetjük, hogy vagy abban az évben, vagy egy évvel korábban írhatta. James Shapiro színháztörténész kifejtette, hogy 1606 nyarán nagy járvány pusztított Londonban, ami a Globe és a többi színház bezárásához vezetett. Igaz, ez nem volt annyira szörnyű, mint a három évvel azelőtti, mely jócskán megtizedelte London népességét, de egész nyáron át tartott, és kora őszig elhúzódott. Londonnak az a kerülete, ahol Shakespeare élt, szintén megfertőződött. A drámaíró háza sem kerülhette el a végzetet, az elhunytak között volt a háziasszonya, Marie Mountjoy is.

Ha figyelembe vesszük mindezt, nem nehéz észrevenni a dögvész pusztításának visszhangját a Lear királyban, Shakespeare kétségtelenül legzordabb drámájában. A hangulat a városban a valóságban is kísérteties lehetett, elhagyott utcák, bezárt boltok (ugye, mellbevágóan ismerős!), kóbor kutyák csatangoltak szanaszét, a betegeket ápolók három láb hosszú, pirosra festett botot cipeltek, hogy figyelmeztessenek a megfelelő távolság tartására, a templomi harangok egyfolytában temetésre szólítottak, - és úgy tűnik, valami hasonló történik a színdarab színét vesztett világában is.

A szöveg telített a halál, a káosz, a nihilizmus és az elkeseredettség képeivel, és mindenki érzi ezt a dermedtséget.

Ahogy Gloster grófja kijelenti:

„...a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, testvérek összecsapnak, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás, s a viszony felbomlik apa s fiú között. Fondorság, csel, árulás, romboló zavargás kísérnek nyakra-főre sírunkba."[2]

Nem tudhatjuk biztosan, hogy a Lear király kimondottan pestis szöveg-e, nem olyan egyértelmű, mint Ben Johnson Az alkimista című szatírája, vagy mint Thomas Dekker pamfletje ezzel az ironikus címmel: A csodálatos év, melyek egyértelműen az 1603-as év szörnyű eseményeihez kapcsolódnak - mégis érződik benne a járvány borzalma.

Nemcsak Shakespeare drámái utalnak a dögvészre és a járványra, a kortársak és más drámaírók számára is örökké jelenlevő valóság a pestis. Habár nem sok direkt utalást találunk a pestisre Shakespeare szövegeiben, mégis állandóan ott találjuk azok hangulatában, inkább érezzük, mint látjuk. Esetenként a cselekményt elősegítő eszközként jelenik meg, mint a Rómeó és Júliában, ahol a hírvivőt éri utol a pestis, miközben Lőrinc barát üzenetét cipeli magával, és kényszeríti karanténba, vagyis a levél, mely Júlia tetszhaláláról értesít, nem jut el Rómeóhoz.

Korábban egy másik helyen ezt mondja Mercutio a drámában:

„Segíts egy házba hát, Benvolio,
Elájulok. Dögvész mindkét családra."[3]

Ez nem más, mint sötét fenyegetőzés, bár valószínű, hogy inkább a himlőre utal.

Azokat a darabjait, melyeket az 1603-as járvány után írt, akkor, amikor még I. Jakab koronázását is elhalasztották, a betegség metaforái hatják át. Ez a hangulat az Athéni Timonban tetőzik, ahol a címszereplő önkéntes száműzetésbe vonul, miközben maga a ragály szó is elhagyja ajkát:

„Embercsapás, dög! gyüjtsd erős, ragályos
Lázaidat a veszni ért Athénba!
Fagyos csipőkór, törd tanácsosinkat,
Hogy testök is, mint éltök, béna légyen!"[4] 

Máshol pedig ezt kívánja:

„A dögvészt küldném vissza rájok,
Csak kaparithatnám meg azt nekik." 

A Szeget szeggel-ben a bordélyok és a bárok hirtelen bezárnak az autokratikus kormányzó rendeletére, ahogy a drámaíró életében oly sokszor megtörtént. A Macbeth-ben, mely feltehetően az 1606-os járvány alatt íródott, szintén találunk a dögvészre utaló szöveget:

„Oh jaj, szegény hazánk magátul is
Majd visszaréműl! Nem nevezhető
Többé anyánknak; temetőnk, a hol
Csak az mosolyg, ki nem tud semmiről;
Hol jaj, nyögés, sirás eget ver - és
Nem veszi számba senki, mert a bú
Vad őrjöngése már mindennapos.
Halál-harang szól: nem kérdik, kinek?
S a hűnek élte hervadóbb, süveghez
Tűzött virágnál: - még beteg se' volt,
Csak meghal!"[5] 

Shapiro azonban rámutat, a Lear királyban ennél sokkal brutálisabban jelenik meg a terror és a szenvedés.

Azt viszont, hogy a járvány személyesen jót tett volna Shakespeare-nek, kétkedéssel kell fogadnunk. Gondoljunk csak bele, két színház és színtársulat résztulajdonosaként minden bizonnyal olyan ideges volt a színházbezárásokkal kapcsolatban, mint ma a West End Broadway tulajdonosa, és még ha a zárlat új művekre inspirálta is, nem volt lehetősége arra, hogy színpadra állítsa. Másrészt bensőséges viszonyban dolgozott együtt a színészeivel, a bizalmas munkatársaival, és valószínűleg a színház épületében írta a darabjait, és mint elfoglalt színész-író-menedzser általában 17-féle dolgot csinált egyszerre, az izoláció, az elvonulás nem tartozott a kedvenc tevékenységei közé. Azt sem jelenthetjük ki, hogy a járvány időszaka békés és pihentető lett volna, főleg, ha valaki a városban rekedt. Shakespeare háza a Silver Streeten a templomra nézett, melynek harangja állandóan a járványban elhunytakért kongott, jelezve: te sem menekülhetsz!

Egy korábbi pestisjárványnál, mely 1592-ben tört ki, és a színházak hat hónapra bezártak, Shakespeare a költészet felé fordult. A hosszú narratívájú költeményei, mint a Vénusz és Adonisz, vagy a Lukrécia meggyalázása ebben az időszakban születtek, talán mert a szerző elkeseredett, hogy az eddig megbízható forrásból származó jövedelmei elmaradtak. Ha akkor a színházak tovább zárva maradnak, és Shakespeare művészete költőként teljesedett volna ki, akkor nem született volna meg a Lear király, a Rómeó és Júlia, a Hamlet, a Macbeth és a többi kiváló mű sem.

[1] https://www.theguardian.com/stage/2020/mar/22/shakespeare-in-lockdown-did-he-write-king-lear-in-plague-quarantine

[2] Vörösmarty Mihály fordítása

[3] Kosztolányi Dezső fordítása

[4] Greguss Ágost fordítása

[5] Szász Károly fordítása