Juhász Anna, Juhász Ferenc költő kisebbik lánya, Príma-díjas irodalmár, éppen talán ezekről a péntek estihez hasonló beszélgetéseiről a legismertebb, melyekhez rendre olyan társakat hív meg, akiknek kötődésük van az irodalomhoz, még ha nem is feltétlenül csak ebben a művészeti ágban alkotnak. Legutóbb például az idén Életműdíjas Hobóval beszélgetett, akivel ugyanarra a konklúzióra jutottak, amit magam is tapasztalok, hogy az irodalom igenis érdekli az embereket, bár az tagadhatatlan, hogy a fiatalok kevéssé olvasnak. Az ő esetükben sokat tehet egy közvetítő személy, egy tanító vagy egy előadó, mint Hobo is, aki megszeretteti velük, közel hozza a verset, a könyveket.

Visszatérve a nagycenki előadásra, két ilyen „közvetítő" volt a vendég. Háy János húszkötetes, József Attila-díjas író, jelen sorok írójának egyik kedvence, akinek nem csak művei, de a világról megfogalmazott gondolatai is a maguk egyszerűségükben és természetességükben olvadnak össze az enyémekkel, és láthatóan a szavait figyelő, értőn hallgató megjelentekkel is. Az est talán legfontosabb tézise is tőle származik, miszerint csak az érzelmekkel megtöltött alkotás lehet igazi és hat a szemlélőre. Tárgyiasult világunkban is jól érzékelhető, hogy azok a művek sikeresek és népszerűek, amelyek belső indíttatásból születtek.

Anna kérdésére, hogy a múlt szerzői mennyiben hatnak rá inspirálóan, illetve mennyiben hatnak ma is az olvasókra, Gárdonyi Egri csillagok című könyvét említette meg többet közt, mint olyan regényt, amely fikció ugyan, mégis hat minden korosztály történelmi gondolkodására, vagy pl. a szerelemről alkotott elképzelésére. Általában azt mondhatjuk, hogy a legtöbb írónak van egy kialakult stílusa, amelyben ír, és jó eséllyel felismerhetők csupán a mondatalkotásuk alapján. Háy Jánossal kicsit bajban lennénk, mert első kötete, amely egyszeriben sikeressé tette, a Dzsigerdilen szövege szinte archaikus, majdhogynem rímeken táncoló, míg pl. a Mamikám egy szlengben, rétegnyelven megírt mű. Igaz, ezért sok bírálat is érte a szerzőt, mert némely kritikusai mesterkéltnek találták. A Dzsigerdilen, amely egy török korban játszódó szerelmi történetnek mondható, és sokak szerint a modern irodalom elindítója volt, adta meg írójának azt a bátorítást, amely szükséges volt számára a folytatáshoz, jel, hogy jó úton jár. Ő, aki rendre megbukott irodalomból a gimnáziumban, most megbizonyosodhatott róla, hogy nem a jegyek, hanem az elhivatottság az, ami számít. A cím igazán szokatlan, a regényhez végzett kutatások során bukkant a török szóra, melynek jelentését - a szív gyönyörűsége - nagyon szépnek találta. Igaz, hogy később egy ennél hervasztóbb valóság  derült ki, de addigra már megragadt a szó. Talán Tandori Dezső mondta - úgy emlékszem, ezt mesélte János -, hogy amiben benne van a zsiger szó meg Bob Dylan, az csak jó lehet - így tehát maradt. Amikor arról faggatta Anna, hogy van-e kapcsolódása a zenéhez, úgy, mint a másik vendégnek, Kollár-Klemencz Lászlónak, ismét csak az érzelmi szálat gombolyította a téma köré, kiemelve a zene benne keltett emócióit, sőt, kicsit szégyenlősen azt is bevallotta, hogy kitűnően citerázik és dorombon is játszik. Este mi a gitárjátékát is meghallgathattuk. Lehet, hogy a zenélés nem napi tevékenysége, de azt még elárulhatjuk, hogy szívesen fest, rajzol, és a könyveit is ezek díszítik.

Kollár-Klemencz Lászlót sokan a zene világából ismerhetik. Alapítója, énekes-gitárosa volt a hajdani Kistehén zenekarnak, és legismertebb számukat, a szájber gyerekről szóló nótát mindenki fújta. Igaz, hogy sok évvel később tréfásan azt mondta Laci, hogy koncertet kéne szervezni ennek a dalnak az elégetésére. Nyilván, ahogy mindannyian, ő is sokat változott az évek során, számtalan más dal, és csodaszép novella szerzője lett, de ez, ahogy fogalmazott, nem azt jelenti, hogy a mai énje megtagadná a fiatal kori dolgait, vagy kevesebbre értékelné esetleges botladozásuk miatt a kifejezés terén. Róla tudható, hogy vidéki srác, Újhartyánban nőtt fel, ma pedig egy erdő mellett él a saját tanyáján. Mindketten erősen kihangsúlyozták a természet szerepét az életükben, (János is vidéki gyerek ) Laci pedig lovakat, állatokat is tart. Ez a tény meg is jelenik dalaiban, írásaiban is, állandó motívuma, helyszíne a cselekménynek. Mindketten említették, hogy amikor leülnek írni valamit, az olyan, mintha elindulnának egy barlangban befelé, de sem a végét, sem az elágazásokat nem sejtik előre, viszi őket a téma arra, amerre. Lacinak a dalai is ilyenek: inkább elbeszélő költemények, gyakran rímek nélküli, szabadon futó gondolatokból. Első regénye az Öreg banda, melyet megelőztek olyan természetleírások, mint pl. A műanyag kerti székek élete, tavaly jelent meg. Tulajdonképpen ő is családregénynek nevezi, amely egy sváb zenekar és nagyapja története, és bár ő is szerepel benne a végén, de összességében mégis fikció. Sokáig dolgozott rajta, valahol azt mesélte, hogy nővére rendre bele-bele szólt, hogy mi az, ami sok, vagy nem kéne. Az írás mellett rendszeresen koncertezik saját zenekarával, állandó résztvevője a Rájátszás formációnak, de gyakran énekel egy szál gitárral, ahogy most is, vagy társfellépője más művésznek, mint pl. Grecsó Krisztiánnak, vagy most Jánosnak.

Az este folyamán mindketten olvastak fel egy-egy kis részt versekből, elbeszélésekből, vagy zenéltek a kérdések között. Bár az előadás jó két órát is kitett, és a teremben rettenetes meleg volt, mindenki figyelmesen hallgatta az előadókat. Az est címe - Sanctum - szentélyt jelent, amely érthető az alkotás folyamatára, de a befogadásra is. Az áhítat egyként tölti el a művészt, és hallgatóságát, olvasóját is. Ilyen emelkedett pillanatokat kívánok mindannyiunknak, még jó sokat!