Már a megnyitón vibrál a levegő, a tolongó közönség olyan rutinosan lavíroz fröccseivel a padlástérben, ahogyan csak a színvonalas kiállításokhoz szokott helyi műkedvelők lavírozhatnak; ennek a természetességnek a mélységeit bizonyára az érti leginkább, aki egykor az Irokéz Galéria hazajárója, gyakori látogatója volt. De a nem beavatott számára is rögtön leesik: ez itt valami felfokozottnak a kellős közepe.

Sok év után nyitotta meg újra kapuit Pados Gábornak, a hazai képzőművészeti újdonságokat időről-időre bemutató galériája, igaz, most csak két hétre. Ez a két hét arra jó, hogy megmutatkozzék, mi az, ami nincs Szombathelyen, de lehetne, mert igény volna rá. Egyelőre érjük be annyival, hogy az átmeneti újranyitás, mint a hiány feltárulkozása, önmagában is érvényes üzenetet megfogalmazó művészeti performansz: különvélemény, a műkedvelők vágyának manifesztációja, a remény hangja. Persze, ne értsük félre, a kiállítás nem a kapunyitás aláfestése, a dolog fordítva áll: a galéria nyitott ki a BOOMERANG kedvéért.

Visszatérések  

A fiatal művészek által Szombathelyre hozott témák nagy része ismerős napjaink közbeszédéből, mégse keressünk koherenciát, sokkal érdekesebbek az eltérő közelítések, még ha egy-egy megoldást felszínesnek vagy szimplán ismerősnek is érzünk. Jó pár alkotó nyúl a globalizáció, a fenntarthatóság, a kommercializmus, a technicizmus és a kultúrák közötti párbeszéd képzőművészeti toposzaihoz. Ezekről a művészetnek is szólnia kell, különösen, ha kikerülve az önismétlés hurokjait pörgetni képes a diskurzust. A BOOMERANG ennek a kreált kritériumnak hellyel-közzel, az egyenetlenségek ellenére is, eleget tesz.

No comment

A kiállításon látható művek és műcsoportok legtöbbjének a kísérő magyarázatok, a leírások és önértelmezések tartanak bakot. Ezek hiányában számos alkotás hozzáférhetetlen volna a szemlélő számára, így különösen bizsergető élmény találkozni az önálló, a magyarázatok támogatása nélkül is működő munkákkal. Navratil Judit három képét - amelynek burjánzó részletessége órákra rabul ejthetné a tekintetet - kapásból ezek közé sorolhatjuk. A művész anatómiai ábrát idéző kompozíciókat teremt. Ezekbe ágyazza miniatúraszerű rajzokkal megfogalmazva mások személyes történeteit, amelyek valamilyen módon az alkotót is „elbeszélik." A három kép az én határait firtatja: mennyi bennünk a saját, mennyi az öröklött és mennyi a környezetünk műve. Soós Nóra szürrealizmusát sem kell a szombathelyi közönségnek bemutatni. „Transzparens" szimbólumokat működtető, nyíltan politizáló festménye nemzedéki kérdéseket tár szemlélői elé.

A tárlat üde darabja Horváth Zsófia diplomamunkája. Falként kialakított installációjának két oldalán egy-egy tájkép látható, a képek elhelyezése pedig ablakot imitál. A festőművészt a külső és a belső viszonya, az a romantikus felfogás foglalkoztatja, amely a tájat a személyiség metaforájaként értelmezi. Kiemelkedőek az expresszív ecsetjárású Dallos Ádám, mondjuk úgy, „dögöket" ábrázoló festményei, amelyeket nehéz volna nem összefüggésbe hozni a mulandósággal. Végül is a halálra rákérdezés nem mainstream-idegen, hanem fundamentális és örök érvényű.

Isteni részecskék

A klasszikus technikák jelenlétén kívül erősen reprezentáltak a kísérleti művészeti projektek. Ezek között filozófiai szempontból az egyik legizgalmasabb Farkas Imre kísérlete. A művész digitális képet bont elemi komponensekre, majd az alkotórészek további bontásából születő képelemet nagyítja fel. A végeredmény ritmikus, absztrakt látvány. Talán nem hord nagyon félre a megfogalmazás, hogy Farkas a kép határait, a műalkotás „Higgs-bozonját" keresi.

A kiállítók között jelen vannak a feltűnően határterületekről érkező, az intermedialitás elméleti kérdéseiben elmerülő alkotók is. Koller László a zeneelmélet és a szobrászművészet, Tóth Kinga az irodalom és a képzőművészet, Szép Szidónia a divat és a film egybekelését hirdeti. 

A vernisszázson nagy sikert arat Karácsonyi László „robotpókja," amely a padlástér keresztgerendáján ülve izzó tekintetét fenyegetően szegezi a gépek által uralt jövő horizontjára. Hasonlóan népszerű Sztranyák Zsófia, Tesch Katalin és Harsányi Réka Theremin c. installációja, egy áttetsző tüllkabin, amelyet az iszlám burkát idéző oldalfalak határolnak. A fülke belseje felé tekinthetünk, de csak annak árán, hogy rálépünk a falak előtt elterülő szőnyegekre. Ekkor zendül fel a teremin, és ha az installációt legalább két (maximum négy) ember használja egyszerre, a képződő hangok zavaró intereferenciáját érzékeljük. Az installáció tág értelemben a kultúrák közötti átjárhatóságot keresi, de elgondolkodtató, hogy vezethet-e út a primer asszociációkon (burka) keresztül a másik, ebben az esetben, az arab világ megértéséhez?

Alig létezik ma kortárs hazai vagy nemzetközi csoportos kiállítás, amelynek legalább egyetlen alkotása ne vetné fel a márka sematizáló erejét, a fogyasztói kultúra diverzióit, a tömegtermelés szemetének esztétizálását. Bár a témához kapcsolódó revelatív erejű, nem elcsépelt megfogalmazás szinte nem akad a képzőművészetben, a BOOMERANG egyik szervezője, Surányi Nóra Casting című videóinstallációja és „...S, M, L..." sorozatának „S" darabja szól hozzá az óriási kiterjedésű tematikához.

A névsor nem vele ér véget; sokan vannak, sokféle üzenettel. A kiállított munkák áradatában könnyű elveszni, nagy a szórás, tömény az élmény, de felemelő Szombathelyen is megtapasztalni, a többségében 80-as években született alkotógeneráció lüktetését, szemléleti frissességét, a fősodor áramlását. Hát sok ilyet még.