A film címe nem a nagylábujjra utal, hanem Hans Canosa (Alma Mater) rendezésére és vágására, amit mintha már láttunk volna többször is, de a stílusa magával ragadott minket. Tipikus kamaradráma - osztott képernyős és egyéb jó operatőri megoldással - egy férfiről és egy nőről, akik valaha együtt voltak, és most a férfi húgának esküvőjén találkoznak ismét. A film eléri azt, hogy mindkét szereplő minden egyes mozzanatát, tettét, szavát, jó alaposan át- és megéljük, vagyis minden porcikánkkal odafigyelünk rá. Nem sodró lendületű, viszont mélyre tekint. Két, minden értelemben csupasz ember áll és fekszik egymással szemben, mellett, felett, alatt, mögött. Azért is jó ez a szituáció, mert, bár egy pár voltak valamikor, azt hiszik, hogy mindent tudnak a másikról és ez magabiztossá teszi, de ugyanakkor el is távolítja őket egymástól. Az estét és az éjszakát egy Társas Játéknak fogják fel, aminek a szabályaitól hol eltérnek, hol mindenáron ragaszkodnak hozzá, de mindkét esetben csalnak. Hol a saját maguk érzelmeit, hol a férjet vagy a barátnőt. Valahogy így érezhette a Terminátor is, amikor szétnyomták a préssel. De őt ez különösebben nem érdekelte, mert visszajött. Ebben az esetben viszont mindketten mennek tovább a saját útjukon azzal a tapasztalattal, amit újra átéltek egymással. Talán megfogadnak ebből valamit a további életükre nézve, talán nem. Az azonban kétségtelen, hogy a világ és az elvárások hurrikánjában, ha csak egy pillanatra is, de bejutottak a vihar szemébe, ahol „lepihenhettek" egymás mellé egy kicsit.

Helena Bonham Carter (Nagy Hal, Harcosok klubja, Mary Shelley: Frankeinstein) tökéletes a szerepre. Magabiztosan játssza a magabiztosnak tűnő, szókimondó, laza nőszemélyt, de pont ő említi meg a filmben, hogy a lazaság igényli a legnagyobb erőfeszítést. Ezzel szemben Aaron Eckhart (Thank You For Smoking, Fekete Dália, Érzékeny pont) hozza a stílusos, bohókás nagyvárosi dzsentelmant, aki könnyen elvarázsolhatja a hölgytársaságát, de nem nyúllá. A film szerkesztésmódja önmagában is stílusteremtő, nem is beszélve annak dramaturgiai fontosságáról. Fiatalkori önmaguk bemutatásával könyörtelenül, másodpercek alatt leplezi le a két felnőtt izzadsággal felépített személyiségét. Azonban mindkét esetben ott motoszkál bennünk az érzés, hogy a felszín mögött állandóan csak keresnek. Keresik önmagukat és keresik társukat a társban. Szó szerint és átvitt értelemben is levetkőznek egymás előtt, de ez az állapot is csak pillanatnyi. Mintha félnének legalább egy percre olyanok maradni, mint amilyenek szeretnének. De mint mindig, most is az élet győz, a maga felelősségnek, tisztességnek, és a londoni repülőjáratnak hívott, rájuk célzott fegyvereinek bevetésével. Ha megnéztük a filmet - mondjuk New Yorkban -, érdemes egy olyan, a reptérre fuvarozó taxiba beülni, aminek sofőrje azt kérdezi meg tőlünk először: „Maga boldog?"

A filmet június 18-tól 24-ig vetíti a Savaria Filmszínház.