Akik hadilábon állnak a jazz impovizatív hangfolyamaival, legtöbbször azt hozzák fel érvként, hogy ez a zene öncélú. Nehezen fogható meg, hogy mennyire "magának játszik", s mennyire "avatja be", hozza a harmóniák vonzáskörébe a közönséget a művész. Nyilván annyira, amennyit a hallgató megért belőle, amennyire befogadja, ergo közelengedi magához a hangszerekből előtörő előadói lelki- és érzésvilágot. A jazz-zenész improvizációja olyan, mint mikor a költő egy szép metafórára lel - a sajátságos (lelki)állapotot "elkapni", ráhangolódni nem megy egykönnyen. Egészséges zenei nyitottság - és talán megfelelő intellektus - kell az önkifejezés eme mélyen rejlő kincseinek megpillantásához, érzékeléséhez. Aki a mainstream zenéken szocializálodott, s először toppanik be jazz koncertre, nem csoda, ha kicsit úgy érzi magát, mint az a felhasználó, akinek a számítógép operációs rendszeréről és annak "lélektanáról" tartanak előadást - szakmai nyelven. A jazz-rajongó viszont kiéheztetve várja az eseményt, egész évben "vegetál" - legalábbis helyi viszonylatban, amióta megszünt a Lamantin Klub. Néha elkap egy-egy városi csemegét, s az élményt, mint zenei betevőt - jó teve módjára - raktározza a "púpjában". Így aztán kicsit sem meglepő, hogy arra a következtetésre jut, hogy a már nemzetközi hírnévnek örvendő, javarészt teltsátras rendezvény némi lokálpatriotizmust is hordozhatna: a Masina Jazz, az Impressions vagy épp a Transzfúzió Csoport koncertje akár "Vas Megyei Nap" fedőnév alatt része lehetne a fesztiválnak.

Basszerosok(k) - Orbán György - Glaser Péter - Darryl Hall

Most, hogy itt a "betevő", mégis fanyalgunk egy kicsit. Vannak olyan zenei irányzatok, melyeket nem nagyon szabad rendezvénysátrakban bemutatni, és erre a jazz az egyik legjobb példa. Tisztában vagyunk vele, hogy városunk nem büszkélkedhet sok olyan megfelelő helyszínnel, ahova passzolhatna egy ilyen nagyszabású és speciális esemény, de pár azért akad. Kérdés, mennyire megfizethető... Az is világos számunkra, hogy a műfaj művelői már nem lelkes hobbisták, hanem általában meglett korú, profi zenészek, akik hangszeres tudásukból élnek, ezért gázsijuk valószínűsíthetően popsztári magasságokban realizálódik. Pláne ha a tengerentúlról érkeznek. Ezért is érthetetlen számunkra, hogy élő legendákat rá lehet venni arra, hogy ilyen körülmények között mutassák be zsenialitásukat, vagy talán épp ezért érthető. Lehetséges, hogy ha nem egy borongós-esős nap után, és nem ilyen körülmények közepette találkozunk az est fellépőivel, teljesen más hozzáállású beszámoló kerülne ki kezeink alól... Akár még függetleníthettük is volna magunk a zárt sátor-Főtér kombó - szerintünk - nem szerencsés kiválasztásától, de mivel szerencsétlen módon sikerült a nézőtér bal oldalán, középtájt, egy olyan hangfal előtt helyet találnunk, amely minden mély hangnál enyhén berotyogott, amúgy sem rózsás alaphangulatunkon ez a momentum még jópár százalékpontot rontott.

Pintér Tibor, a Tátrai Trend gitárosa bővüli az Ibanezt

A színpadot elsőként birtokba vevő Tóth Viktor Tercett feat. Todd Williams formáció a kivételes tehetségű fiatal szaxofonosból, Jeszenszky György dobosból, és Orbán György nagybőgősből állt össze.

"Tóth Viktor zenéjét olyan öröm tölti el, ami kizárólag a muzsikát önmagáért szerető ember szívéből fakadhat. Ez a zene több mint új: kortalan és egyensúlyban lévő - már a következő generáció nekirugaszkodásának része." - írta a 2007-es Climbing with Mountains című lemez ajánlójában William Parker. Az album 2007-ben az év legjobb jazz lemeze lett, amire a nemzetközi szaksajtó is felfigyelt, és elismerő kritikával illette azt. Ornette Coleman világát megidéző, néha a free-jazz "szabad útvesztőiben" harmóniákat kereső szaxofonosról nem véletlenül írták, hogy a fiatal jazz-generáció egyik legtehetségesebb alakja.

Mindhárman valószínűleg mindent tudnak a hangszerükről, és bármit el is tudnak játszani rajta, de a nyolcvan százaléknyi improvizációs hangtömegben a zene lényege veszett számunkra el. Kibogozhatatlan témák, számonként annyi lefogott és leütött hang, amiből egy komoly rockzenekar egy monstre koncerten elél. A közreműködő Todd Williams körülbelül háromszor három percet állt a mikrofon mögött, és leginkább egy film-trailer narrátorára emlékeztetve fűzte szövegszálait. Félreértés ne essék, nem a popularitást hiányoltuk, hanem hogy mondjuk leessen az állunk, vagy valami hasonló, hamár virtuozitásról szól a történet, és előzetesen rapként lett beharangozva a "narrációs szöveg".

Tóth Viktor Tercett feat. Todd Williams

A szünetben - legnagyobb örömünkre - Erik Truffaz melódiája szűrődött ki a sátorból, a szabad levegőn "magukét fújókhoz". A francia trombitás után egy honi gitárzseni, minden magyar gitáros példaképe, Tibusz, Tátrai Trend névre keresztelt formációja mutatta be, milyen is az ő jazzes vonala. Elvitathatatlan, hogy talán ő a legjobb magyar rock gitáros, és az is, hogy Szűcs Antal Gáborral közösen a hazai latin húrnyűvőknek is feladták a leckét. Kíváncsian vártuk hát, mi sülhet ki az új irányvonalból, abban biztosak voltunk azonban, hogy nem free-jazz lesz terítéken. Nem is tévedtünk, közérthető jazzrock témák sorjáztak, néhol staccatoban, sokszor bellassulva, kitűnő ízes hangokon, folyamatos szájgitárral. A zenekar - Czibere József ütősök, Glaser Péter nagybőgő, Pintér Tibor gitár -, zseniálisan szolgálta ki a főnököt, ki mint mindig, kifogástalanul játszott. A négyszáz főre tehető publikum minden szám után hatalmas ovációval és tapssal köszönte meg a hangok tömkelegét, mint ahogy ezt tette az egész este folyamán. Részünkről pont azt kaptuk amire számítottunk: minőségi hangszerkezelést, bravúros témákat. Ahogy Tibusz megfogalmazta: "mi nem jazzt játszunk, inkább a rám jellemző dolgokat, olyan dalokat, amelyek az elmúlt egy-két évben születtek meg bennem. Kellemes, érthető és szerethető zenét. Amolyan körbeülős produkció lesz ez, hogy akár borozgatás, eszegetés közben is lehessen élvezni."

Tátrai Trend

Az est nagyágyúja, a Jon Mayer Trio úgy fél tíz magasságában adott a hangoknak. Nevezett úriember a zongora virtuóza, és olyan nevekkel játszott együtt, kik az egyetemes zenetörténelem kétségkívül meghatározó alakjai. Tony Scott, John Coltrane, Sarah Vaughan neve minden zenerajongónak ismerősen kell csengjenek - hogy csak a legnagyobbakat említsük. A mostani felállásban Darryl Hall nagybőgős és Steve Pi dobos voltak a zenésztársai. Az aznapi menűsor legszimpatikusabb és számunkra leginkább élvezhetőbb produkciójával rukkoltak elő, élőben bizonyítva, hogy nem kell beáldozni mindenképp a zeneiséget önnön nagyságunk oltárán, és ebben a műfajban is létezik bizonyos fajta zenei alázat.

Jon Mayer Trio

Maximális tisztelet jár a szervezőgárdának azért, hogy tizedik alkalommal is sikerült tető alá hozni ezt a rétegrendezvényt, amely immár évek óta országos hírnévnek örvend. Ez a tíz év elegendő volt valószínűsíthetően arra, hogy a referenciák stabilak legyenek, és eljött az ideje annak, hogy a Lamantin a világ minden pontján jól csengő névvé váljon. Ehhez viszont nyitni kellene a nagyközönség fele is valamelyest - gondolunk itt arra, hogy ne minden évben ugyanazt a párszáz, jól ismert arcot lássuk viszont a nézőtéren, mert ez kicsit olyan így, mint az operabál, ahol a kiválasztottak kiválasztottnak érezhetik magukat, és ezzel meg is vannak elégedve. Az ország lakosságának nagy része azt eszi amit kap, és ha esetleg ebből az ínyencségből is kóstólhatna, jórészük talán még meg is szeretné. Hogy ne menjünk messzire a jó gyakorlatért, elég ha a szimfonikusok szentivánéji koncertjével példálózunk, melyet többezres tömeg nézett végig, amiben talán még ők maguk sem hittek. A kulcsszó a kultúrmisszió, erre van mifelénk szükség, de nagyon.