A Címkék nélkül egy könnyed történetet mesél el, de közben érezzük, többről lesz itt szó, mind egyszerű happy end. A valós események ihlette történet Bali csodás szigetére repíti olvasóit, filmszerű leírásaival kalandot és szerelmet ígér, egy találkozást, amely megkérdőjelezi az addig rendben egymás után következő, normális mindennapokat.  

A történet a beletörődés jól ismert mindennapjai között kezdődik, Bali mesés szigetén bontakozik ki és valahol a felébredés és újrakezdés határán ér véget. Könnyed stílusa egyszerre mai és irodalmi, leírásai észrevétlenül mutatják be Indonézia távoli világát és szokásait.

Rapavi Krisztina márkacsináláshoz ért. Reklámügynökségi múlttal a háta mögött, épp jókor érkezett meg Magyarországra a Forbes, mert az akkor húszas évei végén járó lány New Yorkba készült volna szerencsét próbálni. Ki tudja mi lett volna, ha akkor a többkörös interjúzás után nem őt választja ki Amerika legrégebbi, több mint 70 éve létező üzleti lapja, a Forbes hazai marketingvezetőjévé.

Egyébként valószínűleg ugyanaz lett volna, ami most van. Az íróvá lett fiatal lány szabadabb, kötöttségektől mentes életre vágyott mindig, 30 éves korára nem lett meg a társadalom által elvártnak hitt minimum egy gyerek, de még a férj sem... Így aztán Krisztina egy gyors döntéssel a fásult hétköznapokat és a magazinnál eltöltött éveket egy olyan utazással heverte ki, amiről akkor még ő sem tudhatta, hogy könyv lesz belőle.

Tipikus történetnek tartod a sajátodat? Mi az, ami a te generációd számára szerinted a legnehezebb?  

Az én történetem semmiben sem különleges. Azt gondolom, mindenkinek pontosan ugyanannyi esélye van változtatni az életén, függetlenül attól, hogy hány éves, milyen családból származik és mennyi a fizetése. A változás ugyanis elsősorban a lelkünkben kell, hogy megtörténjen, aztán jöhet a gondolkodásmód, a látásmód és végül az életvitel, és a mindennapok. Ma azt gondolom, a boldogság nem következmény. A boldogság egy látásmód, mely, ha őszinte, meghozza azokat a történéseket, amelyek örömet okoznak a mindennapokban.  

Generációs nehézségekről én nem igazán tudok beszélni, nincsen hozzá semmilyen megalapozott tudásom. Azt hiszem mindenkinek a saját csomagja a legnehezebb, de ezek mind-mind viszonyítások csak. Olyan dolgok, amiket a meglévő rendszer és társadalmi elvárások tekintetében értelmezünk nehéznek vagy könnyűnek. Én arra törekszem, hogy miközben boldogan tagja vagyok a rendszernek, amelyben működünk, valahogy mentes maradjak az értelmetlen és nyomasztó elvárásaitól, és a saját ritmusomban, a saját értékeim alapján haladjak az utamon.

Kulturális szempontból ez egy nagyon más közeg. Ahhoz, hogy ne címkézzünk, ennyire messzire kell menni?  

A kulturális sokszínűség engem mindig inspirált. Úgy nőttem fel, hogy nincsen jobb vagy rosszabb kultúra, bőrszín, vallás vagy meggyőződés. Az egyetlen fokmérő az, ahogyan az adott ember viselkedik, illetve ahogyan hozzám viszonyul. Azt, hogy ilyen módon ne címkézzünk, azt a családomtól kaptam. Azóta tovább mentem. Ma azt gondolom, épp a társadalmi elvárások miatt címkézünk, ha valakivel találkozunk, azonnal tudnunk kell, tetszik-e nekünk, akarunk-e tőle valamit, bele tudnánk-e szeretni és rendben lesz-e a számunkra a hátra lévő életünkre.

Mindennek és mindenkinek megvan másodpercek alatt a pontos értéke és besorolása, hiszen ez így praktikus és biztonságos. Nem azt mondom, hogy eljött a 'nem tudom' korszak ideje, csak azt, hogy a helyzetek és megítélések pillanatok alatt kell, hogy tudjanak változni.

Azt látom, az élet sokszor visszadobja ugyanazokat a helyzeteket, feladatokat vagy embereket az életünkbe. Szerintem nincs jogunk ilyenkor korábbi megfigyelések vagy benyomások alapján ítélni, vagyis korábbi címkékből olvasni. Ha ez helyes lenne, mi értelme lenne annak, hogy újra elénk tette ezt vagy azt a szituációt, problémát vagy személyt a sors? 

Semmi másra nincs szükség, csak figyelemre. Arra, hogy odafigyeljünk azokra a történésekre, amik éppen zajlanak, azokra az emberekre, akik éppen velünk szemben állnak és önmagunkra, amikor egyedül vagyunk.  

Egy könyve mindenkinek van. Neked van még a fejedben új történet?  

Mióta az eszemet tudom, jegyzetelek. Minden nap vannak új gondolataim, sokat utazom, szeretek új emberekkel megismerkedni és keresem a mélyreható beszélgetések lehetőségét, akárhol is vagyok. Persze ez nem programszerű, inkább csak figyelek és észreveszem, ha kinyílik egy lehetséges eszmecsere ajtaja.

Azt, hogy mikor lesz újabb könyvem, nem tudom. A Címkék nélkül előtt azt sem tudtam, hogyan kell könyvet írni, nem tudtam, mi az, hogy ihlet, azt gondoltam, ez is csak egy jól hangzó klisé, amivel a művész emberek dobálóznak. Ma tudom, hogy bár a történet már jóval korábban készen volt a lelkemben, türelmesen ki kellett, hogy várjam, míg eljött ennek is az ideje, hogy megérkezzen az üzenete és vele ez az ihlet nevű valami. Azt hiszem, a legjobbkor történt. 

Rapavi Krisztina első regénye már kapható a Libri hálózatában, valamint a Líra és Bookline terjesztésében is. Aláírt példányokért érdemes közvetlenül a könyv weboldaláról rendelni (www.cimkeknelkul.hu), az innen megvásárolt példányokat ugyanis az írónő saját kezűleg szignózza.