A fanyalgók és a feltétel nélkül lelkesedők nagy dilemma előtt állhatnak ez alakalommal: az előbbiek szerint az egykori frontember, Alvin Lee nélkül nem Ten Years After a banda, aki már 2004 óta nem is tagja a zenekarnak, haknizó öreglegényeket pedig már hallhattak eleget. Igen ám - hangzik a kontraérv-, a világ változik, az új zenészek mindig trónkövetelőként lépnek fel, és a verseny néha jól dől el. 2004 és 2014 között az a Joe Gooch gitáros- énekes vezette az akkor szintén sokat turnézó bandát, aki - hallhatták sokan itthon is - ragyogóan helytállt a csapat blues- rock repertoárjának tolmácsolásában.

2014-től újból változott a frontember személye: az a 31 éves londoni Marcus Bonfanti lett a csapat ásza, aki 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben elnyerte a British Blues Awards kategóriagyőzelmét. Bonfanti 16 éves kora óta zenél, és a brit blues csodagyerekeként emlegetik. A hab a tortán pedig az, hogy a vele ellentétben igazi matuzsálem, a 71 éves Colin Hodgkinson  lett az új basszusgitáros, aki véleményem szerint minden idők legjobb fehér blues- rock basszerosa. Colin 15 éves kora óta, azaz 56 éve nyüvi hangszerét, többek között a brit blues keresztapjával, Alexis Korner-rel, de Spencer Davis bandájában ugyanúgy, mint Jon Lord projektjében is szerepet kapott. Talán nehezen hihető, hogy leginkább az ő neve vonz az esemény meglátogatásakor.

A Ten Years After pályafutása közismert, dióhéjban azért annyit, hogy 1966-ben alakult meg Robin Hood városában, Nottingham-ben, mint az akkor divatba jövő blues- rock formációk egyike, a Cream, a Taste, a Jimi Hendrix Experience társaságában. Gitár-centrikus, az extázisig fokozódó hosszú rögtönzésekkel, kemény blues-zenére alapozott dübörgő rock volt ez, melyet a zenekarvezető- énekes- gitáros, Alvin Lee a tökélyre fejlesztett. Legpompásabb albumaik az 1968-as Undead, a '69-es SSSSH és a '70-es Cricklewood Green, legismertebb nótáik - reméljük, újra hallhatjuk őket vasárnap is - a smirglinél durvább I'm Goin' Home, a Hear Me Calling, a Love Like a Man, az I Woke Up This Morning és a I'd Love To Change The World. (Szerintünk pedig a rockzene egyik legkolosszálisabb opusza az "50,000 Miles Beneath my Brain - a Szerk.). 

Sikereikre jellemző volt, hogy a zene tekintetében is protekcionista amerikaiak a legendás háromnapos Woodstock-i fesztiválukra a 31 zenekarból mindössze hármat hívtak meg a rock-nagyhatalomnak számító Nagy- Britanniából: a The Who-t, a Keef Hartley Bandet és a Ten Years Aftert. A rengeteg turnézásba felőrlődő (Amerikában összesen 28 országos hangversenykörutat, közte sok több hónaposat tartottak) banda 1975-ben feloszlott, és tagjai szólókarrierbe kezdtek, melyből a nyers rock'n'roll és a balladák felé orientálódó Alvin Lee jött ki a legsikeresebben.

'83-ban egy évre, '88-tól 2004-ig egy-egy koncertturné idejére újból összejöttek, majd 2004-2014 között a már említett Joe Gooch-el az élen stabilizálták magukat, és még új lemezeket is kiadtak a sűrű koncertezések között. 2014-től pedig ismét a már említett izgalmas tagcserékkel, újabb stúdióalbummal tarsolyukban lép fel Pesten a Marcus Bonfanti- gitár, ének, Colin Hodgkinson- basszus és a két ősalapító, Ric Lee-dob, és a Chick Churchill-orgona összeállítású négyesfogat. Izgalommal várjuk őket!

Koncertesemény itt

Kapcsolódó írásunk:

Örökre leállt a gyorskezű gitáros - emlékező írás Alvin Lee-ről

2013.03.11. - 12:00 | Gróf István

A nagy gitárhősök által vezetett csoportok - Clapton Cream együttese, a Taste, élén Rory Gallagher-rel, a Jimi Hendrix Experience - mellett a legnagyobb hatást a világ rock- blues zenéjének fejlődésére a brit Ten Years After együttes tette, Alvin Lee vezetésével. A „britannizált" R& B-t egyedi módon ötvözték a jazz-el és az 50-s évek újraértelmezett rock'n'roll-jával.