Mi a tapasztalatotok arról, hogy az emberek mennyire követik a paralimpiai játékokat?

Topolánszky Tamás Yvan: Az edzőteremben, ahová járok, folyamatosan közvetítették az olimpia eseményeit, és kíváncsi voltam, hogy a paralimpiával hogy lesz. És közvetítették, folyamatosan mentek a mérkőzések, és az emberek ugyanúgy nézik, ugyanúgy izgulnak, mint az épek olimpiáján.

Hogy talált meg titeket éppen ez a téma?

Sümeghy Claudia: - Az elmúlt években egyre nagyobb figyelem övezte a parasport világát. A vállalatok is elköteleződnek a téma iránt, és segítik a fogyatékkal élőket. Részt vettem például olyan divatbemutatón is, ahol fogyatékkal élők is mutattak be ruhákat. A paralimpiai bizottságnál is van ismeretségünk, így személyes beszélgetések során is felmerült, hogy milyen nekik az épek között élni, és a parasport milyen megoldást jelenthet erre, hogyan lehet eszköze a teljes életnek. Ez közvetlenül vezetett oda, hogy az Ember Judit-pályázaton ebben a számunkra eddig új műfajban ki akartuk próbálni magunkat.

T.T.Y.: Tudtuk, hogy a paralimpikonok közül sokan életük egyik legfontosabb eseményére készülnek, ezért nem zavarhatjuk őket akármikor, úgyhogy már az elején eldöntöttük, hogy portrékat, komoly mélyinterjúkat készítünk, amelyek során megnyílnak a szereplők.

Hogyan választottátok ki az öt főszereplőt?

T.T.Y.: - Saját ismeretség nyomán és a Magyar Paralimpiai Bizottság ajánlásával.

S.C.: - Nagyon fontos volt nekünk a paralimpiai bizottság szakmai támogatása. Cél volt, hogy az interjúk az ép emberek számára is motivációs erővel bírjanak. Éreztetni szerettük volna azt, hogy a paralimpikonok nap mint nap az ép emberek számára lehetetlennek tűnőt kísérlik meg, és ezzel megmutatják, hogy a korlátok nem ott vannak, ahol mi azt gondoljuk. Éppen ezért készítettünk a filmből egy 35 perces változatot is, amelyet akár középiskolák is felhasználhatnak a gyerekek téma iránti érzékenyítésére. Visszatérve a szereplőkre, Szekeres Pál és Dani Gyöngyi adott volt. Szekeres Pált tudjuk miért, híres olimpikon volt, amikor egy baleset folytán kerekesszékbe került, aztán sikeres paralimpikon lett. A közéleti szerepvállalása is jelentős, miniszteri biztos, a fogyatékos emberek integrációjáért felel, és rengeteget tett már ezen a területen hazánkban. Dani Gyöngyi személye azért volt fontos, mert ő egy öngyilkossági kísérlet következtében bénult le, és az ő talpra állása talán példa lehet nehéz lelki helyzetben lévő ép embereknek is. Emellett fontos volt, hogy legyenek olyan szereplők, akik aktív sportolók, meg olyanok is, akik lehet, hogy már nem aktívak, de sokat tettek a parasport sikeréért.

A film szereplői: Becsey János, Szekeres Pál, Dani Gyöngyi, Engelhardt Katalin, Ráczkó Gitta

T.T.Y.: - A különbségek itt is a személyiségből fakadnak, ugyanúgy, mint az épeknél. De azon a szűrőn keresztül, amit mi most a film készítése során láttunk, úgy látszik, hogy azok, akik később váltak mozgáskorlátozottá, könnyebben integrálódnak. Talán azért lehet ez így, mert akik születésüktől fogva fogyatékkal élnek, általában speciális közösségekben szocializálódnak. Viszont azoknak, akik balesetben lettek mozgáskorlátozottak, megmaradnak az ép közösségeik, és meg is élték lelkileg, milyen ép testű embernek lenni. Dani Gyöngyinél például azt láttuk, hogy a jelenlegi életét nagyon szereti, elégedett nő, anya, sportoló, és rengeteg ép vagy a közelmúltban sérülést szenvedő embernek tud lelki támaszt nyújtani a saját történetén keresztül.

S.C.: - Én abban látok különbséget, hogy mi, filmesek, hogyan viszonyultunk azokhoz, akik születésüktől fogva fogyatékkal élnek, és azokhoz, akik nem. És hát azt kell, hogy mondjam, hogy bizonyos helyzetekben eltérően.

Milyen a fogyatékosok társadalmi megítélése általában?

T.T.Y: - Nem állunk jól ezzel a kérdéssel. Sokan a mozgáskorlátozottakkal szemben is előítéletesek. Ha meglátnak egy kerekesszékest, nem arra gondolnak, hogy ő egyébként egy többgyerekes apa, aki sikereket ért el a saját szakterületén, hanem arra, hogy szegény hogy fog felmenni arra a padkára.

Bizonyára fontos a fogyatékkal élőknek, hogy ugyanolyan természetességgel forduljunk hozzájuk, mint ép társainkhoz.

S.C.: - Igen, nagyon, sokkal jobban veszik, ha az ember nem óvatoskodik velük, hiszen mindent meg tudnak csinálni, amit mi, csak máshogy. Én például a mosdóban próbáltam segíteni Katáéknak, amikor mondták, hogy „szedd már össze magad, simán meg tudjuk oldani" (nevet).

T.T.Y.: - Palinak például van egy sofőrje a sűrűbb napokon, amikor a kocsiban is dolgozik. Ő mondta, hogy soha eszébe sem jutott tolni Palit, hiszen mindkét keze szín izom. Úgy gondolom, hogy meg kell tanítani az embereket, hogy hol és hogyan van helye a segítségnyújtásnak.

Sokszor azt sem tudjuk, hogy nevezzük a fogyatékkal élőket, mi a „helyes", nem bántó megfogalmazás: mozgássérült, fogyatékos, fogyatékkal élő?

T.T.Y.: - Ők magukat fogyatékosnak nevezik.

S.C.: - Igen, de most már inkább a fogyatékkal élő kifejezést használjuk, ha róluk beszélünk. És ha azt vesszük, hogy onnan indult, hogy nyomoréknak hívták őket, azt gondolom, hogy sokat változott a világ. De jó támpont, hogy Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke hogyan használja a kifejezést. Ha ő azt mondja, fogyatékos, akkor én is merem használni ezt a szót.

T.T.Y.: - Meglepő, de a fogyatékkal élők egymást például bénának is szokták hívni. Nehezen használom ezeket a kifejezéseket, mert ugyanolyan embernek tartom őket, mint amilyen én vagyok, és szívem szerint nem is tennék különbséget, de nyilván ha sportról van szó, mindenféle racionális okokból használni kell ezeket a szavakat.

Vívóedzés

Sok mindent elárul, hogy a szóhasználat sem egyértelmű. Ennél már csak a való életben nehezebb az, hogy hogyan viszonyuljunk a fogyatékosokhoz.

T.T.Y.: - Nagy probléma, hogy ez a téma annyira nincs benne a vérkeringésben, annyira nem magától értetődő, hogy szándékosan kell beszélni róla.

S.C.: - Az emberek megbámulják azt, aki más, mint a többiek. De ez olyan, mint amikor a kisgyerek megbámulja a körülötte lévő világot, először a szülei arcát is hosszú percekig, mert hiszen még soha életében nem látott olyat, és érdekes neki vagy furcsa. Gitta és Kati elmondták, hogy ők néha sportot is űznek abból, hogy viccelődjenek ilyen fura helyzetekben. Ha valaki megnézi őket, például fennhangon elkezdenek beszélgetni róla, hogy: „Te, szerinted mit bámul rajtam ez a csaj? - Nem tudom, talán azt, hogy béna vagy." És szórakoznak rajta. Szóval az nem tragédia, sőt, természetes, hogy amit nem ismerünk, azt megpróbáljuk megérteni, megbámuljuk. Talán inkább az a tragédia, hogy a Nyugatinál nem lehet kerekesszékkel átmenni az egyik oldalról a másikra az aluljáróban, mert nincs kiépítve a járda.

Szerintetek mit lehet még megtenni annak érdekében, hogy társadalmilag sokkal jobb legyen a fogyatékkal élők megítélése?

S.C.: - Szerintem az nagyon jó, hogy Pali kerekesszékesként miniszteri biztos, így sokkal hitelesebb, és sokat tud tenni a társaiért. De nagyon jó az is, hogy az épek és a parasportolók sokszor együtt edzenek, ami teljesen természetes számukra. De ott van például Fenyvesi Zoli, a Tiszta szívvel főszereplője, aki a divatbemutatóktól kezdve gyakorlatilag minden társadalmi eseményen részt vesz. Mindenhol ott van, életvidám, jó fej, jó a stílusa, és mindenki szereti. Ez azért fontos, mert az emberek látják, hogy ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanazokat a dolgokat meg tudja tenni. Nem otthon ül számítógépes játékokat játszva és szomorkodva, hogy kerekesszékes, hanem céltudatosan megy azok felé a dolgok felé, amiket szeret. Olyan élete van, ami rengeteg ember számára álom.

T.T.Y.: - Nekem az a meggyőződésem, hogy korán kell elkezdeni az érzékenyítést. Ha megelőzzük azt, hogy előítéletek alakuljanak ki az emberekben, az nagyon jó. Ma már nagyon sok iskola van, ahol az osztályba jár vak vagy mozgáskorlátozott diák.

Engelhardt Katalin és Ráczkó Gitta sokszor találkoznak gyerekekkel az uszodában, akik nagyon nyitottan fordulnak feléjük

Mennyi szerepe van az elfogadásban az ép emberek nyitottságának?

T.T.Y.: - Rengeteg. Nekem van egy nagyon jó barátom, akivel sokáig azért nem barátkoztam, mert beszédhibás, és nem tudtam ezzel mit kezdeni. Viszont amikor nyitottam felé, kiderült, hogy nagyon jó fej, és elvesztegetett időnek érzem azt, amíg nem barátkoztunk, olyan kincsek vannak az agyában. Én ebben ott hibáztam, hogy a korábbi közeledéseit nem fogadtam el.

A filmben Becsey János azt mondja, hogy neki kétszer annyit kell megtennie ugyanazért az eredményért, mint egy ép társának. Szerintetek ez tényleg így van?

S.C.: - Szerintem igen, mert az ép ember fejében az van, hogy egy fogyatékkel élőnek több mindennel meg kell küzdenie, ezért nem vár el tőle annyit. Ez olyan, mint a gendertéma, millió tanulmány született arról, hogy egy cégvezetőt jobban elfogadunk, ha férfi, mint ha nő. A fogyatékkal élőket is sokkal több atrocitás éri, sokkal több kellemetlen helyzet, nem véletlenül adtuk a film egyik fejezetének azt a címet, hogy Lépéshátrány.

Mit adhat ez a film annak, aki megnézi?

T.T.Y.: - Én a pár évvel ezelőtti önmagamnak szívesen megmutatnám ezt a filmet, és mindazoknak is, akiknél gyakran telik el úgy egy nap, hogy az ágyból sincs kedvük kimászni. Meggyőződésem, hogy az a feladatunk, hogy valahogy otthagyjuk a nyomunkat a világban, hogy megtegyük a maximumot és hozzátegyünk a környezetünkhöz, legyünk épek vagy fogyatékkal élők.

S.C.: - Szeretünk olyan filmeket csinálni, amelyek különböző érzékenységi szinteken is értelmezhetőek. Én nem akarom kimondani azt, hogy mit kell éreznie annak, aki megnézi a filmet, de hiszünk abban, hogy a 16 éves útkereső fiataltól az idősödő emberig mindenki megtalálja benne azt, amiért neki szól.

A szereplők látták a filmet? Hogyan élték meg?

S.C.: - A legnagyobb sikerélményünk, hogy maguk a szereplők azt mondták, hogy ilyen jó anyag még nem készült róluk és a témáról. Nagyon hálásak, mert az jön át a riportból, amit ők szeretnének üzenni.