Mészöly úr, hogyan kerül kapcsolatba a sportággal, és mire datálhatóak az első ezzel kapcsolatos élmények?

Mészöly G.:  Tekintve, hogy az édesapám kiváló játékos volt,  én is hamar kapcsolatba kerültem magával a sportággal.  Egy háromszoros világválogatott és hatvanegyszeres magyar válogatott játékos fiaként kis túlzással már az anyatejjel magamba szívtam a sportág szeretetét.  Az óvoda helyett unos-untalan édesapám edzéseire szerettem volna lejárni, és mindig kedveltem, amikor a sportpálya vagy az öltöző közelében járhattam. Volt ennek egy speciális hangulata, amely egész fiatalon magával ragadott.  Megszerettem a sportot, és gyermekfejjel eldöntöttem: egyszer én is NB 1-es játékos szeretnék lenni.

Keményen kellett dolgozni azért, hogy fiatalon a tehetségesebb labdarúgók közé kerüljön?

Igen, szinte kivétel nélkül mindig eljártam edzésekre és valamennyi edzőtáborban részt vettem. Gyakran szabadidőnkben is fociztunk, hiszen ezt a sportot csak szeretetből lehet űzni. Hamar bekerültem a korosztályos válogatottba, gyerekfejjel sok nemzetközi mérkőzést játszottam. Fontos volt, hogy világot is láthattam, példának okáért Dél-Amerikában volt az első túrám. A 80-as években ez akkor és ott nagy dolognak számított. Olyan stadionokban játszottunk, amelyek a 78-as világbajnokság helyszínei voltak.  Azóta sem felejtem el, hogy közel 80 000 ember előtt a River Plate stadionban volt a megnyitó. Egy fiatal sportoló számára ezek igencsak meghatározó élmények. Sokat adott nekem a labdarúgás már gyerekkorban, és talán ezért is vagyok ennyire elhivatott. Szeretném ezt visszaadni a sportágnak. Ehhez kitartó munkára és alázatra van szükség játékosként és edzőként egyaránt.

Nem tudom megkerülni a kérdést: édesapja híres és elismert játékos volt, Ön pedig szintén hátvédként szerepelt. Ez nem akármilyen nyomás lehetett. Átok vagy áldás, ha ilyen örökséget kell átvenni?

A karrieremet mindenképpen befolyásolta, hiszen általa akartam focista lenni, és szerettem meg a sportágat is. Az elején ugyanakkor önkéntelenül összehasonlítottak vele, és egy fiatal labdarúgónak ez valóban nyomást jelent. Ő volt a Szőke Szikla, én pedig a Szőke Kavics. Ezt Németh Gyula bácsi ragasztotta rám annak idején, és hát ebben sok minden benne volt. Ifj. Albert Flóriánnal több ízben is együtt játszottunk, és ez a téma mindig előjött közöttünk. Hasonló cipőben járt, hiszen neki egy aranylabdás örökségét kellett átvennie. Azt gondolom, hogy sikeresen megbirkóztam ezzel a teherrel, és egészen fiatalon az NB 1-ig jutottam.

Milyen volt ifjoncként az élvonalban játszani?

Illovszky Rudi bácsi a Vasasnál rendkívül szerette a fiatalokat, ugyanakkor nagyon kemény is volt velük.  Csak úgy nem lehetett felhúzni az első csapat mezét.  Komolyan és keményen kellett dolgoznunk érte.  Érdemtelenül, azért, mert engem Mészölynek hívnak nem tett volna be a csapatba. Szerencsére minden jól alakult, és 88-ban már a válogatottban is be tudtam mutatkozni, később pedig külföldre kerültem játékosként.  Az élvonalban szerettem játszani, de a fordulópont számomra a kiigazolás volt. A sajtó és a szakma is ekkor kezdte elfogadni, hogy Mészöly Géza is lehet válogatott. Ha kint tud játszani és jól teljesít, akkor jogosan veheti fel a címeres mezt.

Akkortájt egy magyar labdarúgónak nagy szó volt, ha külföldre igazolhatott. Mennyiben voltak ott mások a körülmények, illetve szakmailag milyen újdonságokkal találkozott?

Nagyon más volt minden, és egyben óriási élmény is. Megismerni egy másik kultúrát és magát a francia nyelvet megtanulni önmagában sem volt egyszerű, ugyanakkor rendkívül érdekes volt. Szakmailag is óriási kihívásnak számított, akkor kezdett a magyar futball az évtizedes megtorpanás után egy picit lépegetni előre. Szakmailag is jó néhány merőben új dologgal találkoztam. A területvédekezést akkoriban nem igazán ismertük Magyarországon. Korábban ugyan a 60-as években alkalmazták, de aztán valahogy elfelejtették. Kint találkoztam szembe azzal, mit is jelent a területvédekezés és hogyan kell alkalmazni a gyakorlatban. Az elején nagy kihívás volt, később már élveztem.  Ma edzői szemmel is hálás vagyok azért az időszakért, sokat tudok meríteni belőle.

Aktív pályafutását korán abbahagyta egy meglehetősen szerencsétlen térdsérülés miatt. Ez egyenes út volt ahhoz, hogy fiatalon edző legyen?

Mindig nehéz egy játékosnak, pláne aki a 30-on felül van már, hogy mikor is hagyja abba. Az én döntésemet ez a szalagszakadás megkönnyítette, mert innentől fogva már merész és viszontagságos lett volna folytatni az aktív labdarúgó karriert. A 90-es években, amikor Ciprusra kerültem, akkor már játszottam a gondolattal, hogy egyszer edzőként folytatom. Tulajdonképpen ezért is választottam azt az egyesületet.  Nap, mint nap láttam akkor édesapámon keresztül, hogyan is dolgozik egy profi edző. Már akkor eldöntöttem, ha befejezem, edző akarok lenni. 2001-ben aztán jött a térdsérülés és akkor meghoztam a végső döntést.

Utólag nézve megérte ilyen korán elkezdeni?

Igen, hiszen számottevő tapasztalatokat tudtam szerezni kezdő trénerként. Közben elvégeztem az iskolákat, a Testnevelési Főiskolától egészen a Pro-licence-ig. Fóton kezdtem, később pedig Rákospalotán dolgoztam, aztán jött az Újpest, a Vasas és megint az Újpest. Ez segített abban, hogy úgymond az edzőség csínját-bínját ellesem és valamelyest rutinos edzőnek vallhassam magam. Több, mint tíz éve már a pálya mellett vagyok, és még mindig nagyon élvezem. Játékosként sok minden könnyebb volt, de az edzőségnek is sok olyan oldala van, amit nagyon kedvelek. Különösen itt, a Haladásnál. Remek dolog itt dolgozni.  

Ezer szállal kötődik a fővároshoz, tulajdonképpen edzői karrierje is onnan indult. Mennyivel másabb egy úgymond „vidéki" csapatnál dolgozni?

Életem során volt egy kétéves vidéki kitérésünk, amikor édesapám a Békéscsabának volt edzője. Ez a 70-es évek végén volt. Akkor volt időm belekóstolni a vidéki életbe, és úgy érzem, sosem állt távol tőlem. Nagyon szerettem, és most is remekül érzem magam Szombathelyen. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy befogadnak a szurkolók és kedvelnek az emberek is. Megfogott a Rohonci út hangulata is, és a szombathelyi szurkolókat is nagyon tisztelem. A bennmaradásért vívott utolsó két hazai mérkőzés kitörölhetetlen élmény számomra. Hamar megszoktam tehát, de természetesen más, mint mondjuk Újpesten dolgozni. Ott hatalmas a nyomás és a bajnoki cím megszerzése a cél. Szombathelyen tulajdonképpen amikor átvettem a csapatot, a bennmaradásért kellett küzdeni. Persze, ez is komoly kihívás és nem kis küzdelem árán sikerült. Azóta lépésről lépésre erősödik a csapat, és lassan itt is komolyabb célokért lehet harcba szállni.

Szakemberként elégedett a helyi feltételekkel?

Napról napra egyre jobb körülményeket kap a csapat és egyúttal az edzői stáb is. Gondolok itt az Illés Akadémia pályafejlesztéseire és a technikai adottságokra. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy még megfelelő minőségű pályák épüljenek, hiszen gyakran az akadémisták és a felnőtt csapat is együtt edzenek. Sokan támadják a magyar focit, hogy rengeteg stadiont húznak fel és milyen sok pénz kerül bele. Ugyanakkor látni kell, hogy a nemzetközi labdarúgásban ennél jóval több pénz forog és ahhoz, hogy közelítsünk felé, szükség van számos beruházásra. A nyugat jóval előbbre tart ebben, és a feltételek ott már évtizedekre visszamenőleg biztosítva vannak. Nekünk ehhez a szinthez kell felnőni, de úgy érzem fejlődünk. Beszédes, hogy az Illés Akadémia is folyamatosan épül, szépül. Látom, hogy a város szereti a sportot és a csapatot is. Ez fontos motiváció a szakmai stáb számára.

Több élvonalbeli csapatnál dolgozott. Van egy konkrét játékfelfogása, vagy pedig az adott játékoskeret képességeihez mérten alakítja ki a taktikát?

Természetesen vannak konkrét elképzeléseim, de mindig figyelembe kell venni az adott keret sajátosságait is. Amikor Szombathelyre érkeztem, nagyon meg kellett fontolni a dolgot, hiszen négy mérkőzés volt hátra, és ebből legalább kettőt meg kellett nyernünk. Voltak fegyelmezési problémák is, és mentálisan is fel kellett rázni a fiúkat. Szerencsére a srácok abszolút partnerek voltak mindenben, és azt az irányvonalat, amit elterveztem, hamar átvették. Az általam képviselt stílust, játékfelfogást is hamar elfogadták, és az újításokat, amit a szakmai stábbal hoztunk, keresztül tudtuk vinni.  Büszke vagyok arra egyébként, hogy remek csapattal tudok dolgozni, a modern labdarúgásban ez rendkívül fontos. Akár Garami Zsolt erőnléti edzőt, akár Jakab Csaba kapusedzőt is említhetném, de tulajdonképpen a teljes stáb nagyszerű munkát végez. Jagodics Zoltán másodedzővel például a válogatottban is együtt játszottam.  Gál István másodedző pedig közel tízéves Bundesliga tapasztalattal tért haza. Nagy segítség mindez a csapatnak.

Gyakori vád azokkal a trénerekkel szemben, akik korábban játékosként is élvonalbeli sportolók voltak, hogy a csapat összességében leginkább azon a poszton erős, ahol annak idején maguk az edzők is szerepeltek. Ön védő volt aktív pályafutása alatt, szóval a csapatai védekezésben jók elsősorban?

Jó kérdés, bár érdekes, nálam ez pont fordítva volt. Főképp az edzői pályafutásom elején, gyakran túlzottan is a támadófoci mellett törtem lándzsát. Újpesten ez elvárás is volt, a hagyományhoz pedig alkalmazkodni kell. A támadófutball ott nagyon belém ivódott, és egyébként nem is áll messze tőlem ez a fajta felfogás. Persze, nem árt helyén kezelni a dolgokat, mert amikor a Haladáshoz szerződtem, ott az elején egyértelműen a bennmaradás volt a cél.  Ahhoz pedig fegyelmezett és összeszokott védekezésre van szükség. Egy csapatnak hatékonyan és gyorsan kell támadni, viszont a védekezést is aprólékosan meg kell szervezni. Ezt nehéz ötvözni, de ettől is szép az edzők munkája. Mindenért keményen meg kell dolgozni.

Szakmailag mennyire figyeli a nemzetközi labdarúgó eseményeket? Alkalmazza az ott látottakat a gyakorlatban is?

Természetesen, hiszen mindenből lehet tanulni. A sportág is sokat fejlődött az évek alatt. Az Európa- bajnokságon például érdemes volt figyelni, hogy mennyire megszervezték a védekezésüket a csapatok.  Szinte mindegyik válogatott stabil lábakon állt, hiszen éles tétmeccseken kikapni senki se szeret. Az ilyen védekező mentalitást persze sok kritika éri, de látni kell, hogy a tét óriási. Szervezett focival lehet eredményeket elérni. Fontosak az egyéniségek is. Láthattuk, hogy egy-egy kreatív ember mennyire képes különbséget jelenteni. Folyamatosan figyeljük a top-futballt, gyakran a BL- mérkőzéseket is elemezzük. Az edzésmunkába is gyakran belerakjuk az új elemeket. A legjobbaktól sokat lehet tanulni.

Az Európa-bajnokság jól jött a honi sport megítélésének, ugyanakkor a klubcsapatok szereplése erősen árnyalta mindezt. Ön miben látja a magyar labdarúgás fejlődését?

Fontos, hogy a klubfutballban sokkal nehezebb eredményt elérni. Idő kell, hogy a fiatal játékosok beérjenek és kellő tapasztalatot szerezzenek. Ahhoz, hogy ugyanolyan szintű edzőpályákon tréningezzünk, mint a külföldi nagy klubok, még időre van szükség. 15-20 évvel ezelőtt, amikor kimentünk játszani, akkor teljesen szokatlan volt, hogy úgymond „billiárdasztalon" fociztunk annyira jó minőségűek voltak a pályák. Szerencsére ma már a sportág körülményei fejlődnek és a fiatalok korán hozzászokhatnak a jobb feltételekhez. Az akadémisták már egyértelműen nagyobb előnnyel érkeznek.  Azt a fajta edzésmunkát, amit kint tapasztalunk, itthon is adaptálni kell.  Bizakodó vagyok, de ehhez rendkívüli elhivatottság és sok munka kell még.

Köszönöm, hogy rendelkezésünkre állt és a legjobbakat kívánom Önnek illetve a Haladásnak is!

Köszönöm szépen én is!

A Szombathelyi Swietelsky-Haladás a bajnokságban hamarosan a Ferencváros együttesét fogadja.  Az október 15-én vívott mérkőzés tétje, hogy a szurkolók továbbra is kellő magabiztossággal és hangulattal drukkolhassanak szeretett csapatuknak. A Haladás és Mészöly Géza számára pedig nem pusztán csak az eredményesség, hanem a látványos és közönségcsalogató játék elérése is cél lehet. Valójában csak a bátor és megalkuvást nem tűrő játék okozhat katarzist.  Az igazán nagy szó, ha ehhez edző, játékos és szurkoló is asszisztál. Így együtt, egymásért.