Kormos Györgyi személyesen tapasztalta meg az élet nehéz oldalát, hat évvel ezelőtt emlőrákot állapítottak meg nála, melyet a betegséggel járó kezelések sorozata követett. Györgyi erősebbnek bizonyult a kórnál, ma már tünetmentesen, sorstársait segítve tölti napjait. A találkozóra frissen, energiától duzzadón, egy könyv boldog szerzőjeként érkezett, szavaiból annak az embernek a biztos tudata áradt, aki tudja, mit kell tennie.

Honnét jött az ötlet, hogy írj?

Kórházi látogatásaim során találkoztam egy emberrel, akinek a sorsa mélyen megindított. Ez az ember megfagyott a saját otthonában, és nem akadt senki, aki segített volna rajta. Az esetet túlélte ugyan, mégis dühöt és tehetetlenséget éreztem. Szerettem volna valahogyan feldolgozni az egészet, mások elé tárni a történetét. Ekkor jött az ötlet, hogy megírom a Facebookon. Legnagyobb meglepetésemre sokan felfigyeltek rá. Az írás segített leküzdeni a tehetetlenség érzését, mert egyrészt mégis tettem valamit ezért az emberért, másrészt nekem is segített abban, hogy túltegyem magam a megrázkódtatáson. Így kezdődött a Facebook-os írás-sorozatom. A történeteket természetesen a szereplők neve nélkül tettem közzé, a személyiségi jogokat tiszteletben tartva. A sorsokat nem a maguk realisztikus módján ragadtam meg, érzéseket, benyomásokat ábrázoltam, melyeket a látottak keltettek bennem. Azt írtam le, ami legbelülről fakadt. Hagytam, hogy az írásnál az érzelmeim vezéreljenek, nem mindig koncentráltam a dolgok tragikus mivoltára, gyakran egy-egy mondat ütött szíven. A kórházban a főnővér javasolta, hogy írjak könyvet, én pedig hallgattam rá.

Mennyi idő alatt született meg a könyv?

Két hónap kellett hozzá. Nem a legfrissebb történeteket írtam meg, mindig egy kicsit visszanéztem, hogy valamennyire eltávolodhassak tőlük. Egy szépirodalmi könyv megírása már komolyabb munkát igényel, tudatos szerkesztésre, formálásra van szükség. Igyekeztem a beteg ember összes sajátosságát megjeleníteni, a félelmet, az elutasítást, az elfogadást, a feldolgozási folyamatot, a bizonytalanságot. A kezelés során gyakran nem látja előre a beteg, hogy mi fog történni vele, csak fekszik az ágyon napokig, és vár. Fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott, anyagilag is megterhelő egy betegség, a jövő pedig teljesen kétséges, milyen állapotban kerül ki a kórházból, mire lesz képes.

Mióta látogatod a betegeket a kórházban?

2015. május 5-e óta. Azért emlékszem ilyen pontosan a dátumra, mert május 5-én van a névnapom is. Elvégeztem a Magyar Rákellenes Liga önkéntes betegápolói tanfolyamát, ahol elméleti és gyakorlati képzésben részesültünk. 2010-ben diagnosztizálták nálam a mellrákot, körülbelül két év múlva támadt fel bennem az érzés, hogy segíteni szeretnék a betegtársaimon. Akkor már tünetmentes voltam, tele energiával, életkedvvel és tettvággyal, amiből másoknak is adni akartam. Részt vettem a Szeretethíd programban, majd látogatni kezdtem a Szakosított Szociális Intézet lakóit a Gagarin úton. Egy sorstársam említette a rákellenes liga tanfolyamát. A környezetem megpróbált lebeszélni, hogy ez nem nekem való, súlyos terhekkel jár, előbb-utóbb bele fogok roppanni, de én nem hagytam magam. Úgy gondoltam, sokkal jobban elfogadnak majd a kórházban fekvő betegek, ha megtudják, én is átéltem azt, amit ők. És valóban így is van, először általában elutasítanak, mondván, mit tudhatom én, min mennek keresztül, de amint megtudják, hogy nekem is volt hasonló betegségem, megváltozik a hozzáállásuk.

Milyen módszerrel írsz?

Magam is meglepődtem, amikor kiderült az íráskészségem, eddig legfeljebb csak leveleket körmöltem. Egy idő után azonban teljesen magától értetődővé vált, hogy le kell írni a gondolataimat. Általában gyorsan írok, és gyakran javítom a mondataimat. Nem is annyira a mondanivalóval vagyok elégedetlen, inkább a szavakon, a sorrendjükön, vagy a szerkezetükön változtatok. Fő vezérlőelvem, hogy nem az ok, hanem a cél a meghatározó, vagyis nem a betegség okát kell kutatnunk, hanem a célját. A betegségem alatt levelekben tudósítottam a barátaimat az állapotomról, ami egy idő után fárasztó volt. Ekkor áttértem a kör-emailekre, sokan el is mentették maguknak. Annyira tetszett a barátaimnak a stílusom, hogy biztattak, írással kellene foglalkoznom.

Nyomon követed azoknak a sorsát, akikről írsz?

Nem, nem követem, hogy mi történik velük, mert úgy gondolom, szükség van egyfajta egészséges eltávolodásra. Nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni a nyomorúsággal, ami elsősorban a hátrányos szociális helyzetükből fakadt, szinte maga alá temetett. Amikor megjelenek fehér köpenyben a kórteremben, a betegek csak néznek, hogy ki is vagyok én. Különösen az első időszakban volt nehéz, megfelelő tapasztalatok híján. Akkor még azt hittem, a jókedvemmel és megértő magatartással befolyásolni tudom az életüket, de hamar rájöttem, ez nem így van. Én ehhez nagyon kevés vagyok, Isten segítsége nélkül nem is boldogulnék. A kórházi látogatások során kitárult egy addig soha nem ismert világ, arcul csapott az élet árnyékos oldala. A problémák teljesen átértékelődtek, a hétköznapok csip-csup ügyei szinte bagatellé váltak. Képzeljünk el egy embert, akinek nincs lába, és nem tud hazamenni, mert egyedül él, és nincs senki, aki ápolja. Mégsem gondolom azt, hogy a világ egy pocsék hely, szerintem jól van berendezve, mert ahol baj van, ott előbb-utóbb megérkezik a segítség.

Milyen volt az Égi kapu fogadtatása?

Elsőre nehéz olvasmánynak tűnik, hiszen az emberi lét mélységével foglalkozom benne, de akik eljutnak a végére, elégedettek voltak. Sokan nem mernek nekivágni, félnek az eléjük táruló szörnyűségtől, mondván: persze, vannak bajok és problémák a világban, de azok legyenek csak minél távolabb. Általában nem szeretjük a panaszkodókat, mivel segíteni szeretnénk rajtuk, amire az esetek többségében nincs lehetőségünk. Az Égi kapu jóval több hányatott sorsok puszta felsorolásánál, kézikönyv az emberi lélekhez. Nem bánja meg, aki elolvassa, mert derűs, van benne humor, élvezetes olvasmány.

Mik terveid?

Már készül a következő könyvem. Sikerült eljutnom odáig, hogy szabadon tudok beszélni a mellrákról, és ezt folytatom a második könyvemben is. Nem hálószobatitkokba szeretném bevezetni az olvasót, hanem megmutatni a tipikust, hogy nincs egyedül a problémájával.