Nincs értelme mismásolni, momentán a hazai asztalitenisz számos kihívás és válaszút előtt áll. A sportág képviselői vállán az elkövetkezendő évtizedek alighanem legnagyobb súlya, hogy a hazai asztalitenisz ismét elfoglalja méltó helyét Európa legjobbjai között.  Jóllehet az elmúlt évek nemzetközi eseményei nem  a magyarok sikereitől voltak zajosak, a fejlődés kézzel fogható és tetten érhető.  A sportághoz kapcsolódó lelkes amatőrök tömkelege mellett, a hazai profi játékosaink is sokat tesznek azért, hogy az igazi nagy sikerek sose kopjanak ki a kollektív emlékezetből. 

A Magyar Asztalitenisz Szövetség égisze alatt számos remek kezdeményezés indult el, és a cél kimondva- kimondatlanul is a sportág magasabb dimenzióba emelése. A honi pingpong számos emblematikus figurával rendelkezik, köztük egyik Fazekas Péter. A CVSE-Swietelsky ásza a csarnokokban szinte már mindent megélt, amit idehaza egy asztaliteniszező megélhetett. Többszörös magyar bajnok, néhai válogatott játékos, aki több ízben külföldön is kipróbálta magát. A soros mérkőzés előtt jeles sportolónk adott releváns válaszokat a felmerülő kérdésekre.

Annak idején hogyan kerültél kapcsolatba a sportággal, miért éppen az asztalitenisz mellett törtél lándzsát?

Fazekas P.:  Alapvetően édesapám hatására kezdtem el ezt a sportot űzni.  Ő korábban amatőr játékosként budapesti osztályokban pallérozódott, a sportág szeretetét pedig nem volt nehéz eltanulnom tőle. Hatévesen kerültem le a BVSC-be az első edzésekre, és amit tapasztaltam egészen korán rabul ejtett.  Heti két-három edzésem volt eleinte, mindez elégnek bizonyult ahhoz, hogy belépjek ebbe a mókuskerékbe. Persze azóta sem bántam meg.

A közvélekedéssel ellentétben az asztalitenisz egy kemény sport, hiszen a technikai adottságok mellett komoly fizikai igénybevétel is szükséges.  Ez hogyan csapódik le egy élsportolónál?

Fazekas P. :  Igen, az asztalitenisz manapság már komoly atlétikai képességeket igényel.  Különösen az elmúlt évtizedben, mert mint minden sport ez is igencsak dinamikusan fejlődik.  Megfelelő állóképesség, erőnlét és fizikai paraméterek nélkül ma már nehéz lenne az élmezőnyben maradni.  Köszönhetően a labdaváltoztatásoknak jócskán több erőt igényel egy-egy játszma.  Ha megnézzük a sportágban a 60-as, 70-es vagy akár 80-as éveket, megfigyelhetjük, hogy mind a kínaiak mind pedig az európaiak erősebb testfelépítéssel rendelkeznek.  A kondíció tulajdonképpen sokkal jobban meghatározó, mint régen volt. Ettől függetlenül persze technikailag ismerni kell az asztalitenisz csínját-bínját.

Mi a helyzet a napi felkészüléssel? Hogyan zajlik ez?

Fazekas P.: Minden egyes korosztálynak döntően más a felkészülési programja, ami egy nap zajlik. A fiatalok valamivel többet edzenek egyfelől az asztalnál, másfelől pedig a konditeremben. Én túl a 35-ön, már nyilván más jellegű edzésmunkát végzek.  Ez a kor pingpongban egyébként nem számít fiatalnak, de úgy érzem idősnek sem. Jelentős kitolódtak ugyanis a korhatárok.  Napi egyet edzem délelőtt, ez megközelítőleg két és fél órát vesz igénybe.  Noha a Celldömölkön játszom, Dunakeszin lakom. Amikor itt vagyok technikai edzéseket kiegészítem intenzív futóedzésekkel is.  Az ilyen jellegű mozgásokra nagy szükség van ebben a sportban is.  Hetente egyszer-egyszer a konditerembe is lejárok.

A sportághoz nem pusztán csak fizikai, hanem remek mentális képességek kellenek.  Ezek fejlesztésére mekkora hangsúlyt helyezel?  Létezik az, hogy az asztaliteniszben pszichológusokat is igénybe vesztek?

Fazekas P.: Igen, abszolút.  Ha jobban megfigyeljük ez már minden sportágra jellemző. Az élsport szerves része a mentális felkészülés.  Nem szabad ezt egy karlegyintéssel elintézni, mert a mérkőzések gyakran fejben dőlnek el. Korábban nekem is volt sportpszichológusom, főleg a válogatott években, de ma már úgy érzem erre nincs szükségem.  Véleményem szerint van már annyi tapasztalatom, ismerem annyira önmagamat, hogy el tudom végezni a felkészülés mentális részét.  Pályafutásom alatt rengeteg kritikus szituációt,  fordulópontot átéltem, így azt gondolom van egyfajta rálátásom ezeknek a helyzeteknek a kezelésére.  Egy percig se mondom, hogy néha nem lenne rá szükség, de ennyi év után már megvan az embernek a felkészülési módszere.

Hány olyan élvonalbeli játékos van, akikkel reálisan szoros és jó mérkőzéseket tudsz játszani? A hazai mezőnyt tekintve mennyire érzed kihívásnak a mérkőzéseket?

Fazekas P.: Nem gondolom azt, hogy az országban kevesen játszanak olyan szinten, mint én.  Nagyon sok a feltörekvő fiatal, akikkel szintén szoros összecsapásokat lehet vívni.  Ha egy számot kellene mondanom, akkor nagyjából az említeném, hogy megközelítőleg húsz olyan játékos van, akik már komoly szintet jelenthetnek egymás számára idehaza.  Nyilván a válogatottakkal szemben ki-ki meccs van, de összességében olyan  9-10  játékos van, akikkel úgy érzem hasonló szinten vagyunk.  A helyzetet nehezíti, hogy sokan külföldön játszanak és nyilván ezeken az országos bajnokságokon nem tudnak elindulni. Ez utóbbi tény azért szűkíti a kört. A Top 12-ben és a Magyar Bajnokságban viszont igazán kiélezett mérkőzések vannak. Utánpótlás és felnőtt szinten is szükséges lenne minél több hasonló képességű játékosra, mert ez nem csak a mérkőzéstapasztalatot, hanem az edzések intenzitását is növeli.  A játékosok fejlődése szempontjából pedig elengedhetetlen tényező.

Kacérkodsz még a válogatottság gondolatával?

Fazekas P.:  Válogatottnak lenni mindig megtiszteltetés, de én azt gondolom megettem már a kenyerem javát.  Itt az idő, hogy a fiatalok is bizonyítsanak.  Lehetséges, hogy játszom úgy, hogy beférjek a válogatottba, viszont nekem ilyen ambícióim már nincsenek.  A válogatottnak már nem egy 35 éves játékosra kell építeni, tudni kell mikor érdemes visszalépni ettől. Mindennek megvan a maga helye is ideje. Számos olyan szép emléket őrzök, amelyek a válogatotthoz kötnek és igazán jó érzéssel töltött el, valahányszor felhúztam a címeres mezt.  Egyébként ma már a profi sport mellett, edzősködöm is, fiatalokkal foglalkozom Veresegyházán és Szentendrén. Jelenleg ebben a kettősségben is nagyon nehéz megfelelni.   Tudomásul kell venni, hogy az élsport nem örök, ezért az embernek a későbbi jövőjét is tervezni kell. Az edzősködés mellett a pingpong események szervezése is a szívem csücske. Közülük említeném meg a két nagysikerű Generációk Csatája asztalitenisz gálát és a Ligák Kupája versenyt és januárban a szövetséggel közösen megrendezzük a Kopogós Országos Bajnokságot, ami szintén unikumnak fog számítani a hazai versenyek között.

Megállja a helyét, hogy egy profi sportolónak érdemes külföldön is kipróbálnia magát?

Fazekas P.:  Mindenféle szempontból fontos, hogy más légkörben, más országban is tapasztalatokat szerezzen egy asztaliteniszező.  Nem utolsó sorban persze szakmailag és anyagilag is fejlődési lehetőség.  A pályafutásom során eltöltöttem egy-egy évet Németországban, Spanyolországban és Oroszországban is.  Később négy esztendőn keresztül Ausztriában is játszottam. Ha mindent összeteszünk hét évet játszottam külföldön. Valamennyi meghatározó élmény volt és sosem felejtem el a kint töltött éveket. Persze mostanság idehaza is jó élvonalbeli játékosnak lenni, egy jó pár ideje már Celldömölkön vagyok.  Remek a szakmai, a financiális és a sportemberi háttér is.  Egyébként ahogy múltak az évek, én is családapa lettem és két gyerek mellett már az emberben tompulnak a külföldi ambíciók lehetőségei.  Régebben amúgy rengeteget kellett utazni, nem ritkán ezer km-t is, hiszen nem mindenki lakott kint.  Ez azért elég sokat kivesz egy sportoló életéből. Nyilván ma már vannak olyan klubok, akik kifejezetten bentlakással, kiköltözési lehetőséggel invitálják a sportolókat, de a régi világban ez egyáltalán nem volt jellemző. 

Egy fiatal szempontjából a sportág választásában szerepet játszik az egzisztenciális kérdés is.  Meg lehet élni az asztaliteniszből sportolóként?

Fazekas P.:  Nehéz kérdés, mert igazán csak a legjobbaknak adatik meg, hogy megfelelő financiális hátteret biztosítson nekik a pingpong.  Egyre kevesebb olyan egyesület van- külföldön is-, ahol  élsportolóként főállásban vastagon fog a ceruza.  A profi sportból itthon maximum 15 játékos tud megélni olyan színvonalon, hogy nem azon kell gondolkodni, hogy melyik kenyeret vegye meg a boltban. A többiek közül sokan vannak, akik remek játékosok voltak ugyan, de ma már magánórákat adnak, amatőrökkel játszanak és egyéb bevételi forrásokat kell keresniük.  Ez nem feltétlenül egészséges így, de ebbe bele kell törődni.  Alapvetően a legjobbaknak adatik meg, hogy ez legyen az egyetlen jövedelemforrásuk.  A labdarúgással ellentétben itt nem elég csak 5-6 évet rendkívül magas szinten játszani, mert itt abból nem lehet megélni az élsport utáni években.  Nem feltétlenül lehet felhalmozni olyan vagyont, mint más népszerűbb sportágak esetében, tehát gondolni kell az aktív játékos évek utáni időszakra is. A férfi Extraligás csapatok esetében a Celldömölk mellett a Pécs, a BVSC és a Szécsény az az egyesület, ahol momentán igazán meg tudják fizetni a profi játékosokat.

A nemzetközi eseményeket, tornákat követed? Lehet szakmailag tanulni egy-egy parázs összecsapásból?

Fazekas P.: Természetesen követem, az internet ebben nagy segítség mostanság. A WordTour eseményeket is szinte már négy asztalon közvetítik, ami azért igazi csemege. Számomra tanulságos volt az Olimpia is, mert remek játszmákat, izgalmas labdameneteket és érdekes szervákat lehet ellesni.  A technikai elemek mellett folyamatosan figyelem a taktikai megoldásokat is. Ebből egy sportoló rengeteget tanul, ha lényeglátóan próbál hozzáállni. Az Európa-bajnokságon is kint voltam és fantasztikus élmény volt.  Tulajdonképpen lehet mondani, hogy a játék valamennyi elemét, technikai megoldását már mi is ismerjük, hiszen évtizedek óta ebben játszunk. A különbség ott van, hogy ezt milyen erővel, intenzitással  csinálják. Ilyen szempontból egyébként a kínai versenyzőket ildomos nézni. Lehet tanulni egy-egy labdát hogyan indítanak meg, vagy milyen kézmozdulatokkal dolgoznak.

Ha már a kínai versenyzők... Minek tudható be az, hogy az elmúlt évtizedben a sportágat túlnyomórészt távol-keleti versenyzők dominálják? Kis túlzással azt is lehet mondani európai játékos ehhez a sportághoz már alig-alig szagol hozzá a legnagyobb nemzetközi eseményeken.

Fazekas P.:  Érdekes kérdés, mert én nem feltétlenül élezném ki mindezt a genetikára, bár kétségtelen a finommotoros képességeik jobbak. Volt olyan időszak, amikor Európa adta a legjobb játékosokat, de manapság már nem így van. Egyszerűen azt kell látni, hogy lényegesen nagyobb a merítési bázis.  Kínában több tízmillió igazolt asztaliteniszező van, rengeteg edzővel.  Az alapanyag annyira hatalmas, hogy a nagy számok törvénye alapján is könnyen akad egy-egy korszakos zseni közöttük.  Magyarországon vagy Európában ennek a számnak a töredéke van és azért ez elég éles különbség.  Fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy más a társadalmi berendezkedésük is.  A távol-keleti társadalmakban más a nevelés és ebből kifolyólag a mentalitás is. Kevésbé fontos az egyén, az individuum és jóval szigorúbbak az edzők is. A sport egyfajta kiugrási lehetőség is, amit véresen komolyan vesznek.  Nálunk, ha egy edző erélyesebben lép fel a tanulójával szemben akkor tarthat attól, hogy másnap a gyereket kivehetik az egyesületből és nyilván ilyenkor a tagdíjaktól is elesnek. Kínában ez sem működik, szinte elképzelhetetlen, hogy a tanítvány feleseljen az edzőjével.  A trénerek szakmai felkészültsége  és technikai képzettsége is jelentős, a világ legjobb edzői közül sokan a Távol-Keleten dolgoznak. Harmadik faktornak pedig a kemény edzésmunkát említeném meg. A mentalitásukból fakadóan jóval többet és keményebben edzenek.

Melyek voltak a legnagyobb sikereid, mit tartasz karriered csúcspontjának?

Fazekas P.: Az első, ami eszembe jut az 2004-re datálható, mikor is az osztrák válogatottal játszottunk mérkőzést.  Az hihetetlen csata volt! A sógorok akkor elképesztően erősek voltak, hiszen az egyes számú játékosuk Werner Schlager ( egyéni Világ-és Európa-bajnok volt, az európai asztaliteniszsport egyik emblematikus ikonja) volt.  A másik játékosuk pedig egy honosított kínai spíler volt, aki szintén bent volt az első húszban a világranglistán. Azon a mérkőzésen mindkettejüket megvertem 3:0-ra, ráadásul Schlagert a döntő játszmában. Ami még így hirtelen eszembe jut az egy chile-i nemzetközi torna. Ekkor bejutottam a legjobb nyolc közé, nyilván ez a világranglista helyemet is jócskán megdobta. Akkor egy nagyon vaskos mezőnyben jött össze a bravúr. Persze volt arra is példa, hogy az egyetemi világbajnokságon a kínai válogatottat is legyőztük. Az itthoni élményeket tekintve pedig a négy egyéni magyar bajnoki címem közül nehezen tudnék választani. Valamennyi kedves a számomra és a mai napig nagy sikerként könyvelem el.  Négy ízben Top 12-t is nyertem, azok is ott vannak valahol a legszebb élmények között. Természetesen meg kell említenem a 7 magyar csapatbajnoki győzelmet is, amit Celldömölkkel nyertünk meg.

Az asztaliteniszt többnyire a doppingmentes sportágak között tartják számon, ugyanakkor nemzetközi szinten itt is hihetetlen teljesítményeket láthatunk. Mit gondolsz fújhatnak olyan szelek, amik doppingügyileg a pingpongot is megérinthetik?

Fazekas P.: Valóban nagyon kevés ilyesmivel találkozunk ebben a sportágban. A mi szintünkön az ilyesmi abszolút irreális lenne,  tulajdonképpen még dietetikussal sem dolgozunk. Persze most már emellett sem lehet elsiklani, nemzetközileg már egyértelműen vannak olyan sportolók, akik komoly orvosi stábbal rendelkeznek.  A világ közvetlen elitjébe enélkül már szinte illúzió bekerülni. Az én magánvéleményem az, hogy jelenleg nem dopping-érzékeny a sportág, bár az állóképességet és a koncentrációt nem kizárt, hogy bizonyos módszerekkel fejleszteni lehet. Amióta ez a sportág is atletikusabb nyilván előfordulhat ilyesmi. Fontos kérdés a regeneráció is, hiszen ma már nem csak a technikai tudás van előtérben, hanem azok számítanak jó játékosnak, akik megfelelően terhelhetőek.  Nem feltétlenül az van előtérben kinek milyen finom a keze, mennyire briliáns technikailag. A 21. század asztaliteniszében ez utóbbi már alapkövetelmény.

Miben fejlődhet a hazai sportág? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a közvetlen élmezőnybe kerüljünk akár európai szinten is?

Fazekas P.:  A nyugati példákat ildomos figyelemmel kísérni, mert többek között azt láthatjuk, hogy a fiatalokat próbálják centrumokban összefogni.  A régi, hagyományos modell már nem igazán működőképes. Fontos, hogy sok tehetséges fiatal lehetőleg egy helyen készüljön, hiszen ha versenytársai, állandó edzéspartnerei egymásnak akkor a fejlődés is biztosítottabb.   Ezek a centrumok úgy működnek, mint egy bentlakásos iskola, ahol minden feltétel biztosított.  A sport mellett iskolát végezhetnek, figyelnek a táplálkozásukra és a legmodernebb felszerelés mellett kiváló edzők foglalkoznak velük.  Szerintem ez a jövő.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok a karrieredhez!

Fazekas P. : Köszönöm én is!