Hová lettél Közönség? - Hétköznapok sanzonjai Kelemen Zoltánnal és Völgyi Attilával

Képgaléria megtekintése2016.11.15. - 16:00 | Büki László 'Harlequin'

"Hová tűntél Közönség? Vár rád az új szenzáció! ... Mi lett veled Közönség? Hiányzol, szembenéznék veled. ... Mi lett belőled Közönség? Úgy segítenék még neked!" - November 14-én a Büki Színházi Esték sorozat részeként Hétköznapok sanzonjai címmel Kelemen Zoltán és Völgyi Attila koncertje várta az érdeklődőket a Büki MSK színháztermében.

A Hétköznapok sanzonjai egy különös, borzongató, ismerősen ismeretlen világba repíti a hallgatókat, nézőket. Mindegyik dal egy különálló „égitest". Olyan párperces történetek, víziók, reflexiók ezek, melyekben a benső legérzékenyebb, legtitkosabb rezdülései kéz a kézben táncolnak a külső világ olykor rideg, olykor kedves, szívszorítóan esendő valóságával. A hétköznapokkal.

Kelemen Zoltán és Völgyi Attila párosa azt az atmoszférát teremtette meg a színpadon, amiben a költészet boldog házasságra lépett a főleg európai sanzon és jazz hagyományaiból építkező, egyedi hangulatú zenével.

A sanzonoknak, bensőséges hangvételű daloknak intimitása van. Üzenete a művész érzéseiről, belső világáról. Főként, ha a szövegek az előadóhoz köthetők. Kelemen Zoltán ilyen, személyes élményektől vibráló, feszültséggel teli levegőjű hangulatot teremtett zenésztársával az előadott 18 dallal. Igen, Bükre kibővített, másfél órás műsorral érkezett a duó, aminek fele saját szerzemény volt - Völgyi Attila érzékeny, a dalszövegekhez simuló, kicsit sem tolakodó dallamaival és gitárjátékától kísérve -, másik fele pedig sanzonfeldolgozás, javarészt a belga Jacques Brel "tollából".

Aki nyomon követi Kelemen Zoltán alkotói tevékenységét, az tudja: érzékenyen, olykor kendőzetlenül reflektál a világ történéseire. A művész mindig "túllát" a realitáson, és legtöbbször ebben az érzékenységben, másképp látásban rejlik művészete. Keli nem kertel, nem szövi a rózsaszín álmok habkönnyű hálóját - zsigerekre ható racionalizmussal "vágja pofon" hallgatóságát, józanítja ki vagy épp érzékenyíti el egy-egy vallomással, színészi-énekesi "belehalással". Előbbire a Degenerált Generáció, utóbbira a talán legnagyobb Brel-örökzöld, a Ne me quitte pas (Ne hagyj magamra) és a ráadást záró vallomás volt szimbolikus reflexió.

Érthetetlen és elkeserítő, hogy mindezt csak maroknyian láthattuk, hogy a tátongó színházterem tucatnyi szerencsése vihette csak magával a két művész hangokba, mozdulatokba, gesztusokba öltött érzéseit. A két előadó a méltatlan - és valljuk meg, szégyenletes - helyzetre elegánsan reagált. Úgy, ahogyan csak olyan művészek tudnak, akiknek érzékenysége, intellektusa, művészi attitűdje a magából minden helyzetben adni akaró, a lelkét a színpadon hagyó EMBERT helyezi a közönség elé.

"Nem szeretem a nyitott ajtókat" - mondta Keli az előadás közepe táján, miután a tévés kolléga távozott... Érthető, hiszen a művészi intimitás egy zárt közegnek szól, onnan ki ne szivárogjon semmi, csak be. Lélekbe, fülbe, hazavitt emlékekbe.

"Nem szeretem a nyitott ajtókat" - mi mást írhatnánk erre, mint jó szándékkal azt, hogy ezek az ajtók mindig nyitva állnak! Mindenki előtt és csak az előadás előtt - egy város kulturális eszmélésére várva...