"Nem tudom megvonni a határt, hol végződöm én, és hol kezdődik a figyelmem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya." 

Ma lenne 95 éves Pilinszky János költő. Költészetéről tegnap diákkonferencián emlékeztek meg az egyetemen hallgatók, tanárok és meghívott előadók. S hogy milyen színes Pilinszky világa, és a mai kor eszközeivel hogyan lehet az irodalmat széles körben népszerűsíteni, arra kiváló példa volt a konferencia. Nem elsősorban tudományos aspektusa végett, sokkal inkább a diákságot megmozdító, kutatásra, kreativitásra ösztönző volta miatt. Mert van-e fontosabb küldetése az irodalomnak, irodalomoktatásnak annál, hogy erre a pályára állítsa a - sokszor még kiforratlan - gondolkodásmódot, felkeltse iránta a soha nem apadó érdeklődést? Még ha hiba is csúszott egy-egy előadásba, nem az akadémikus értekezés, sokkal inkább az irodalommal - jelesül Pilinszkyvel - kötött kézfogó ténye és ennek megközelítése, kibontása okán vált igazán izgalmassá, sokszínűvé az olykor még húszas éveiket sem "taposó" hallgatók előadása, s egyben elköteleződése valami olyan iránt, amire lassan vadászni kell a fiatalságot. Ebben a "vadászatban" pedig kiemelkedő szerepe van Dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténésznek, egyetemi docensnek, aki jó érzékkel tereli tanítványait az élményközpontú irodalomoktatás "bűvkörébe".

Az egyes előadások témaválasztása -  feszültségkeltés, istenkeresés és múltrekonstrukciós kísérlet Pilinszky János verseiben, milyen meséket írt, hol nyaralt Pilinszky stb. -, és azok fajtája - megzenésített versek, Rambo-vers, a vizualitás eszközeit felhasználó előadás - megmutatták, mennyire fogékony ez a korosztály az irodalom iránt, hogyan rendeli a mai technológiákat a szimbolikussá tétel szolgálatába, illetve miként tud velük elvonatkoztatni úgy, hogy akár új megközelítést adjon saját látásmódján, (képi) nyelvén keresztül.

A konferencia Kocsis Marcell, Lutor Katalin és Rozmán Kristóf egyetemi hallgatók szervezőmunkáját dicséri.

Pilinszky János első kötetét, a Trapéz és korlátot 1946 a Szent István Társulat adta ki. E vékony kötettel nyerte el 1947-ben a Baumgarten-díjat. 1949-től nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; a meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár 1957). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora, 1957-tó1 az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa, nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.

A második világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon 1959 című kötet. Eredetileg a Senkiföldjén címet viselte, de Pilinszky kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték.

Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába; Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel. (1976-ban Ted Hughes vendégeként aratott sikert Londonban.)

1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett Pilinszky utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák 1972 című kötettel kezdődött és a Kráter 1976 című gyűjteménnyel zárult. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon.

Alig egy hónappal az Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után, 1981. május 27-én Budapesten elhunyt.

A hetvenes évektől kezdve Pilinszky gyakran nyilatkozott a költészetét meghatározó életrajzi tényekről. A gyermekkori vakációkat a nagynénje által vezetett leányátnevelő intézetben töltötte. Itt tanulta meg a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és megértést. Másik nagynénje betegsége folytán felnőtt korában sem tudott normálisan beszélni. Tőle tanulta meg a locsogás elvetését, a megszólalás, az artikuláció lelki és fizikai gyötrelmét, de egyúttal fegyelmét is.

A koncentrációs tábor élménye szintén meghatározta líráját. Pilinszky a század botrányának nevezte a megsemmisítő táborok létrejöttét. Egész életében nem szabadult ettől az élménytől.

Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus". Azaz elhatárolja magát a kegyességi, ájtatossági, vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől. Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei - a bűn, a szenvedés, a megváltás - egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet problémái is.

Főleg korai költészete jellemezhető az egzisztencializmussal, az ember tragikus világba vetettségének gondolatával. Nagy erővel hatott rá Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt filozófusnő elveti a legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a filozófiatörténetet, s újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt.

Nagy hatással van Pilinszkyre Dosztojevszkij világa, elsősorban az orosz író istenkereső-pokoljáró hősei, akik rendkívül széles spektrumban keresik az igazságot. Zoszima Sztarec, Aljosa Karamazov alakján kívül az Ördögök hőse, Sztavrogin bukkan fel többször verseiben.

Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek ragadják meg. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése" - vallotta.

Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s ebből fakadó művészi erejével magyarázható. A század költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az egyik a locsogás, mely a posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé való közelítése, mely Pilinszky líráját is jellemzi. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól, felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező funkciója kerüljön előtérbe.

Bár történtek újra- és átértékelő gesztusok, költészetének legértékesebb része az 1959-es Harmadnapon, annak is Egy KZ-lager falára ciklusa. A ciklus meghatározó verseiben Pilinszky egybemontírozza a szenvedéstörténet motívumait a lágerélmény képeivel. Ez adja a versek feszültségét, egyúttal üzenetét is: a század botránya valójában a jézusi passió megismétlődése, mint ahogy a XX. század emberének tragikus magánya és a szenvedéstörténet visszfénye.

A Francia fogoly 1947 a magyar költészetben népszerű s kissé lenézett műfajt, az életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni.

A Ravensbrücki passióban 1959 a cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

A Harmadnapon 1959 című költeményben a passió és a megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem -

Pilinszkynél ritka módon - a feltámadás reményét sugallja.

Legismertebb műve a Fűzfa Balázs irodalomtörténész által összeállított 12 legszebb magyar vers közé is bekerült Apokrif című verse.

Az Apokrif 1956 a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét. 

"A szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nem csak néma, de láthatatlan is."

A Pilinszky-diákkonferencia megvalósítását az NTP-HHTDK-16-0090  "Hazai Tudományos Diákköri műhelyek támogatása" című pályázat is segítette.