Egynémely emblematikus karaktert leszámítva kevés reflektorfényben pompázik a honi atlétika Magyarországon, néhány sportág pedig kifejezetten az érdeklődés perifériájára szorult az évek során. Jóllehet számos kiváló és remek sportolónk van helyi szinten is, az igazán nagy médiaérdeklődés nem ápol szoros barátságot néhány szakággal. Major Ferenc évek óta Szombathely egyik legkiválóbb senior sportolója, nem pusztán csak többszörös veterán gyalogló Európa-bajnok, hanem két világbajnokságról is ezüstéremmel térhetett haza.

Ha a kályháig visszamegyünk, és a kezdeteket nézzük, hol és mikor kezdődött a futókarriered?

Major F.:  Hivatalosan 1976-ban kezdtem a pályafutásomat, akkortájt még a Haladás színeiben sportoltam. Természetesen fiatalkoromtól kezdve mozogtam, a testnevelés órákon azokban az időkben keményen megdolgoztattak minket.  Később kerültem az egyesület versenyzői közé, és onnantól kezdve jó sok ideig, mint sportoló Szombathelyen éltem és edzettem. Az akkori szakemberek, idősebb sportolók sokat segítettek a kezdeteknél, ami ebben a sportban finoman szólva sem leányálom. Mármint a kezdetek. Egy hosszútávfutónak vagy egy gyaloglónak nem fejlődik a teljesítménye egyik napról a másikra, így a korai időkben az 1500 méter és a 3000 méter is kihívásnak számított. Aztán szépen lassan a folyamatos edzéseknek köszönhetően már a 10 km sem tűnt veszélyesnek és a leküzdött távolság növekedése a gyorsaság fejlődésével karöltve egyre nőtt.  A sport a mindennapjaim részévé vált, nap mint nap rendszeresen zajlottak az edzések.

Hogyan nézett ki a régi időkben egy ilyen atlétika szakosztály? Mennyire volt hagyománya a sportágnak?

Major F.: Őszintén szólva össze sem lehet hasonlítani az akkori és a mai viszonyokat. Ma már a sportágak egy részében lényegesen több pénz van, nagyobb üzletnek számít maga a sport, ugyanakkor ez csak néhány szakágat érint. A labdajátékok esetében, különösen a labdarúgás tekintetében nagy pénzek mozognak. Nálunk az atlétika teljesen más kávéház. Ég és föld a régi és a mostani helyzet. Akkortájt lényegesen több volt a minőségi igazolt sportoló, országos szinten nagyon nehéz volt a legjobbak közé verekednie magát az embernek. Rengetegen választották az atlétikát, helyi szinten is kiváló futóink és gyaloglóink voltak. Nem ritkán 15-20 fő volt, akikkel rendszeresen edzettünk, közöttük sokan voltak nagyjából egy szinten. Állandóan húztuk egymást, mindig volt olyan társ, akivel nagyokat lehetett "meccselni" az edzéseken. Az országos mezőny pedig ennél is veretesebb volt.

Lényeges különbség, hogy régen, aki magasabb szinten űzte a futósportot, az meg is élhetett belőle. Voltak úgynevezett sportállások, amik egyfelől munkát adtak, másfelől azonban sok teret hagytak a sportolónak az edzésekre, így egzisztenciálisan könnyebb helyzetben voltak. Emlékszem, édesanyám akkortájt három műszakban keresett 3000 Ft-ot, én sportállásban, az úgynevezett kalóriapénzekkel kiegészítve közel 4500 Ft-ot.  Mai szemmel nézve ezek bagatell összegek, de azokban az időkben ez nagyon korrektnek bizonyult. Nem kellett mást csinálnunk csak a sportra és az edzésekre koncentrálni.

Major Ferenc a dobogó második fokán a sacramentói Senior Világbajnokságon 2011-ben

Mi változott azóta?

Major F.:  Sok minden, teljesen más időszakot élünk mostanság.  A 80-as években egy atléta komoly megbecsülésnek örvendett és mi is tiszteltük mindazt, amit a sport adott nekünk. Féltve őriztük a felszerelésünket, a melegítőket, a futócipőt egyszóval mindent, ami kapcsolódott a tevékenységünkhöz.  Nagy szó volt egy-egy új felszerelés vagy edzőszerkó. Ma már ennek nincs jelentősége túlzottan, a mostani fiatalok kézhez kapnak mindent. Nem mindenki tudja értékelni azt, amije van. Egy válogatott melegítőnek akkor tényleg volt szimbolikus jelentősége. Azok, akik bekerültek a legjobbak közé, sosem felejtik el az első élményeiket és ereklyeként őrzik korabeli felszerelésüket. 

Megküzdöttünk mindenért, így tudtuk hova tenni a sikereket és a kudarcokat egyaránt. Mostanság szerencsére nagyon sok hobbistával találkozik az ember, de hivatásosok kevesen vannak. Az országos versenyek többségén jóval szűkebb az élmezőny, szinte előre papírra lehet írni, ki nyeri majd a versenyt.  Véleményem szerint kevesen állnak bele a sportágba, mert a gyaloglás és a futás is kimerítő edzésekkel, hétköznapokkal jár. Nem véletlen, hogy Szűcs Csaba 1993-as, Párizsban futott maratoni csúcsához azóta se tudtak hozzászagolni. Az akkor ment 2:12:10- es országos csúcs ma már szakállasnak számít.

Egyszerűen kevesen választják ezeket a sportágakat, és nincs is megfelelő szponzoráció, médiatámogatás mögötte. Ha az utcán véletlenszerűen megkérdeznénk, ki nyerte az országos bajnokságot bizonyos atlétikai számokban, alig kapnánk választ. Régen nagy becsben tartották azokat is, akik elmentek egy országos junior vagy ifjúsági versenyre, és ott sikeresen szerepeltek. Ehhez persze az is hozzájön, hogy nemzetközileg is jegyzett és sikeres, magyar profi hosszútávfutó jócskán hiánycikknek számít napjainkban, és már egy jó pár éve. Az európaiak zömével kiszorultak a futószámokból. A gyaloglásnál kicsit más a helyzet, mert abban sok szerepe van a technikai dolgoknak is.

Mi az alapvető különbség a gyaloglás és a hosszútávfutás között?

Major F.: Más jellegű adottságok kellenek egyikhez illetve a másikhoz, bár az elvégzett edzésmunka mindkét esetben nagyon hasonló. A gyaloglás alapvetően egy technikai jellegű sport, ott fejben bizonyos dolgokra jobban kel figyelni, mert ha kikapcsol az ember, könnyen megintik. A futásban erre nem kell ügyelni, ott más szempontok dominálnak. Ebből a nézőpontból kevésbé szubjektív. Amikor az ifjúságiban versenyeztem, országosan ott voltam a legjobb időkkel rendelkezők között, de gyakran szóltak közbe a bírók egy-egy intéssel. Érdekesmód a külföldi versenyeken ezzel sosem volt problémám, egyszóval a gyaloglás esetében vannak szubjektív tényezők, amik jelentős szereppel bírnak. Mindkét sportágra igaz, hogy nagy munkabírással kell rendelkezni, és hétközben is sokrétű, változatos és kemény munkát kell végezni rendszeres jelleggel.

Milyen lemondásokkal jár a rendszeres versenyzés?

Major F.:  Alapvetően másfajta életvitelt követel az embertől, mint amit hagyományosan sokan elképzelnek. Ezekben a sportokban, akár a gyaloglásnál, akár a futásnál folyamatosan felépített, rendszeres edzésmunkával lehet csak eredményeket elérni. Válogatott koromban nem ritkán heti 180-200 km-t is teljesítettünk, az alapozás ideje alatt pedig még többet, ugyanis ebben az időszakban lenyomott adagból megy a sportoló szinte az egész szezonban. Ez egy állandó, rendszeres edzésmunkával jár, a héten maximum egy pihenőnapot engedhet meg magának a versenyző. A lemondások nem is feltétlenül a hatalmas edzésadagokban rejlenek, hanem az azok teljesítéséhez szükséges regenerációban. Ahhoz, hogy becsülettel végig tudjak csinálni hétről-hétre ilyen kaliberű melót, megfelelő pihenésre és táplálkozásra van szükség. Aki gyaloglásra adja a fejét és komolyan versenyez, annak a dohányzás és az alkohol még kis mennyiségben is tabu téma. Emellett fontos, hogy a könnyedebb, egészségesebb ételek kerüljenek előtérbe. Sokszor látom, hogy élsportolók, főleg csapatsportokban, gyakran kieresztik a fáradt gőzt egy jókora bulizással. Nálunk ez lehetetlen, mert gallyra megy az egész heti edzésmunka, és egyébként is másnap már hajtani kell.

Ilyen szempontból keményebb dió az egyéni sport?

Major F.: Hogyne, bár ma már magas szinten a csapatsportokhoz is teljes ember kell. Azt szeretem a gyaloglásban, hogy maga van az ember. Amennyit belerak, annyit is vesz ki belőle. Ha gyengén megyek a versenyeken, azért csak magamat okolhatom, ilyen esetben nem végeztem megfelelő mennyiségű és minőségű edzésmunkát. Fiatal koromban juniorként 30 km-en országos negyedik helyet szereztem 1:43:20-as idővel. Akkor és ott, ezért az időeredményért nagyon sokat kellet melózni, és nem hagyatkozhattam másra, csak és kizárólag magamra. Gondoljunk bele, egy csapatsportban, ha egy-két játékos gyengébben muzsikál és győz az együttes, akkor sem történik semmi. Nyertek és kész. Egyéni sportokban nincs kecmec, az ember csak saját magára számíthat és magáért felel. Egyszerű ez, mint a faék. Ettől függetlenül nem ildomos különbséget tenni, mindenkit tisztelni kell, aki manapság komolyan sportra adja a fejét. Én elfogult vagyok, számomra az egyéni sportok okoznak örömöt.  

Major Ferenc a cél felé húz, az utolsó méterek mindig a legnehezebbek

Felnőtt versenyzőként fénykorodat a Honvédban töltött másfél esztendő jelentette...

Major F.: Így igaz, akkortájt csúcsra járattuk az edzéseket és a versenyzést is. A Honvédnak nem voltak mindig megfelelő sportolói, ezért összeszedte a legjobbakat az ország különböző részéről. Aki odakerült, ezt persze cseppet sem bánta. Hihetetlen csapat jött össze ott, minden edzés élmény volt. Korán keltünk reggel, és mentünk tréningezni a Margitszigetre, aztán az ebéd és a pihenő után jött a délutáni hajtás. A legjobbakat még külföldre is kivitték versenyekre, és ez abban az időben ritkaság volt. Nem igazán utazhattunk a szocializmusban, de ha kijutottunk, az mindig külön történet volt. Ausztriában találkoztunk először olyan termékekkel, amikről azt se tudtuk, micsoda. Az itthoniaknak persze mindig hoztunk haza nyugati különlegességeket, és hát valljuk be, a körülmények is mások voltak ott. Sajnos magaslati edzőtáborokban nem vehettem részt, de az alapozás mindig az év legnehezebb időszakai közé tartozott, ugyanakkor hasznosnak bizonyult. Alapvetően meghatározta a későbbi versenyeket.   

Évekkel később sem lankadt a sport iránti szenvedélyed, és senior atlétaként is folytattad...

Major F.:  Én már csak ilyen vagyok. (nevet)  Fanatizmus nélkül ezt nem lehet. Amikor kezdtem kicsúszni a felnőtt korosztályból és jött a családalapítás, akkor már minden hajtósabbá vált. Persze a folyamatos sportolást akkor sem söpörtem félre, csak egyszerűen nehezebb volt megoldani mindent. Reggel fél hatkor vittem a gyerekeket sportolni, majd iskolába, aztán edzettem, utána pedig jött a meló. Ez a mókuskerék zajlott napról-napra. Szerintem ezt csak az tudja végigcsinálni, aki konkrétan tudja, mit akar, és a kemény munkát is képes élvezni. Ebben rejlik a sport szeretete. Sosem érdekelt a kanapé vagy a kényelmes mozitermek. Számomra a szabadidőt a sport jelentette.

Hogyan látod a város sportéletét, mennyire összetartó a helyi futóközösség?

Major F.: Sokáig parlagon volt hagyva, mindenki ment a maga kikövezett útján. Nem olyan régen azonban megalakult a Szombathelyi Futóklub, ahol több száz lelkes amatőr találta meg a számításait. Eleinte csak kevesen voltak, de aztán végül beindult a kezdeményezés, és egyre többen és többen csatlakoztak a csoporthoz. A Facebookon most már több, mint hatszáz taggal rendelkezünk. Számos olyan embert sikerült a futás égisze alá csábítani, aki számára korábban a kimozdulás is gondot jelentett. Összehangoltak az edzések, a tagok ismerik egymást, és a közös sportolás mellett különféle programokon is részt vesznek. Gyakran meghívnak egy-egy komolyabban sportolót, aki élménybeszámolót tart és szakmai tanácsokkal látja el a hobbistákat. Fantasztikus kezdeményezés, fantasztikus közösség.

Mik voltak senior sportolóként a legnagyobb eredményeid?

Major F.: Nem igazán tudok és szeretnék különbséget tenni az egyes versenyeredmények között. Mindent egybevéve 28 érmet szereztem Európa-bajnokságokról és világbajnokságokról. Valamennyi kedves számomra. Ha mégis választanom kellene, akkor a négy Európa-bajnoki címemet emelném ki Ljubljanából és Malmőből. Ezeken a versenyeken 5 és 20 km-es gyaloglásban diadalmaskodtam. Közel áll még a szívemhez a 2011-es sacramentói világbajnokság is. Amerikában borzasztóan nagy versenyen végül a második helyen érkeztem célba, ráadásul két bronzérmet is bezsebelhettem mellette. Akkor és ott az egy meghatározó élmény volt számomra. Egyébként pedig a legnagyobb sikernek azt tartom, hogy önerőből, mindenféle szponzor nélkül, munka mellett a mai napig állom a sarat. Egyszerűen csak kimegyek és edzek. A többi jön magától. Mindig is így volt, és így is lesz.