Egyben a kultúra sajátságos megnyilvánulásmódja. Sokan sokfélét mondanak, tanítanak művészetről és kultúráról, egyvalami azonban bizonyos: a két fogalom gyökerei valahol a mélyben elválaszthatatlanul összekapaszkodnak. A mindkettőt tápláló, ősi televényben. És ha idefent, a földfelszínen olykor el is látszanak különülni, művészet és kultúra nem lehetnek meg egymás nélkül. A művészetet a kultúra élteti, a kultúrának meg a művészet mutat mértéket, kölcsönöz tartást. Nehéz volna túlbecsülni ezt a kettős köteléket. Kivált manapság, amikor kultúránkat a civilizáció, művészetünket pedig az öncélú látványosság fenyegeti elnyeléssel.

Fotó: foter.com

Itt az ideje, hogy kommunikációs özönünk közlései ismét tartalommal telítődjenek. Szellemi szomj fojtogat az üres ingerek zuhatagában. A világ belefulladóban az energiaitalok áradatába, és az ivóvízkészletek mind mélyebbre húzódnak vissza.

Erre ébred rá valahányszor hiteles műalkotással találkozik az ember. A világ szüntelen fecserészéssel zsibbaszt mindenfelől. A mű? Elhallgatásra hív. Megtorpanásra a felszínesség áradatában. Elmélyülésre. Épületes egyedüllétre. Csak a mű, csak a szemlélő. Ami már-már a szabadság átélésének tetőfoka, ahol a lélek úgy érzi: a végtelen terekben merítkezik meg. Mi a szabadság? Amikor csak az én és csak az Isten. Csak az Isten az énben, csak a kettő egymásban, ahol a kettő már-már egy. A mű ebből az élményből nyújt ízelítőt. Ahol műalkotás, ott a világ teljessége, ott a lét eredeti üdesége!

Fotó: pixabay.com

Titok? Amennyiben maga a lét az. Titoktalan léttel ellenben minek is bíbelődnénk? A létezés elragadó titokzatosságának száműzése az életünkből pszichiátriai képlet. Tömegbetegség. Lelki nyomor. A mű tehát a lélek megváltója. Előregyártott, konyhakész világunkban az eredendő és megrázó léttapasztalás kiváltságos színhelye. A mű: csoda. Ne szégyelljük kimondani. Valami, ami kicsivel előbb nem is létezett még, immár örökre és kitörölhetetlenül ott rezeg a világ egészben. A mű szentséges csodatétel. És mert a kultúra öntükre és mércéje: a mű ünneplésre méltó, valahányszor megszületik és elébünk tárja magát-magunkat.

Mi volna minden kommunikáció célja, ha nem ez?

Egymás felé terelni, egybegyűjteni az eredendően egybetartozókat. Föltárni, ami eleve adott. Összekötözni, amit szálaira tépáztak kósza szelek. A szellem kévéibe kötni a tarló fölött lebegő, céltalan kergetőző szalmaszálakat.