Érzelemgazdag, finomra hangolt alkotás egy nő és egy férfi egymás felé mozdulásáról, akiknek nem adnak randitanácsokat a színes magazinok. Van benne beteljesülés is - olyan, amilyet a két főszereplő személyisége determinál.

Az első jelenetben havas-ködös téli tájon járunk, azt látjuk, ahogy az óvatos elszántsággal közeledő szarvasbika elfoglalja helyét a riadt elfogadással moccanó ünő mellett. Aztán rögtön egy húsipari oktatófilm képsorait engedi ránk a rendező: végigjárjuk a vágóhíd stációit, ahogy az utolsó pillanatban beletörődéssel a kamerába bámuló névtelen szarvasmarha zsigerekké, vérré, tőkehússá alakul át. Másodosztályú termékké, mert a vállalathoz frissen kiküldött minőségellenőr szigorúan a szabályok szerint jár el.

Akiknek nem adnak randitanácsot a színes magazinok: Endre (Morcsányi Géza) és Mária (Borbély Alexandra), a két főhős

Nem is tudna másként: a harminc körüli Rácz Mária (Borbély Alexandra) szinte autista, a maga egyszemélyes világában él, a kapcsolatteremtés a környezetével komoly erőpróba a számára. A múltjáról semmit nem tudunk meg, csak gyerekkori pszichológusa (Jordán Tamás) tűnik fel a filmben, aki szabadulna túlkoros támogatottjától, mert nem érzi kompetensnek magát, hogy a felnőtt élet kérdéseiben adjon tanácsot. Endre (Morcsányi Géza), a vágóhíd gazdasági igazgatója talán többet is élt a kelleténél, de már jó ideje feladta, kiszállt a nemek játszmájából. Vágyai azért még lennének - a szikár, idősödő, fél karjára béna férfi éhes szemmel követi a női alkalmazottakat, és a pillantása Márián is megakad.

Kettőjük egymás felé mozdulása a süketek és némák párbeszédére emlékeztet: hol Mária képtelen reagálni Endre gesztusaira (aztán otthon sótartókkal, régi Lego-figurákkal tervezi meg a „sikeres" beszélgetést), hol a férfi értelmezi (illetve súlyozza) félre a nő ügyetlen válaszait. A kezdeti tapogatózás akkor válik elszánássá, amikor elszabadul a kis vállalati groteszk (valaki ellopja a nem egészen legálisan tartott búgatóport), a személyiségrajzzal megbízott pszichológusnő (Tenki Réka) előtt pedig kiderül, hogy Mária és Endre éjszakánként közös álmot lát: élelmet kereső szarvasok a téli erdőben... Persze, van az úgy, hogy az elszánás is kevés, hogy levetkőzzük a félelmeinket, visszahúzzuk a tüskéinket. Ilyenkor marad a csoda.  

Enyedi Ildikó tizennyolc év kihagyás után leforgatott nagyjátékfilmje kapcsán rendre azt nyilatkozta, egyszerű történetet mesél el, egyszerű szerelmes filmet készített. És valóban: nincs a Testről és lélekrőlben korszakos nóvum, filmnyelvi újítás (sőt, megkockáztatnám, még egy kis retrófílinget is hoz magával). Az viszont vitathatatlan, hogy a közel kétórás játékidőben a feszes dramaturgiának, a viszonylag rövidre vágott jeleneteknek köszönhetően nincs egy üres vagy öncélú pillanat; a két főszereplő fokozatosan kibomló, a film nagy részében egymástól külön futó, majd egymás mellé/egymásba rendeződő mikrokozmoszára különleges érzelmi töltetet, lehetséges jelentésrétegeket vetítenek rá a „párhuzamos világok" (a mindennapi realitás és az álmok) képei. Mindenképpen magunkkal visszük a moziból a kegyelem érzését, a film szívvel teremtett, kesernyésen gyengéd humorát; Borbély Alexandra arcát, ahogy finom rezdülésekkel is nagy érzelmi amplitúdókat mutat meg; Morcsányi Géza sóvár pillantását... És persze Laura Marling What He Wrote című dalát (amelyből Enyedi Ildikónak köszönhetően valószínűleg generációs szerelmes sláger született).