Kevés dolog nehezítheti meg jobban az életünket, mint egy neveletlen büdös kölök, aki egész nap ordít, követelőzik, semmire sem hajlandó és úgy általában megkeseríti létezésünk minden egyes pillanatát. Ráadásul egy elhibázott gyereknevelés következményeit nemhogy 18 évig, de életünk végéig viselni fogjuk, rámegy az egészségünk, a pénzünk, az idegeink, ne adj isten mehetünk a helyi felnőtt kollégiumba láthatásra.

Első számú prioritás kell tehát legyen az, hogy ivadékunkból használható és életképes felnőttet faragjunk. Ezt a faragást pedig szinte a születés pillanatában el kell kezdenünk. Szerencsére ma már rengeteg könyv, újságcikk, pontokba szedett blogposzt meg röpirat próbál minket eligazítani a gyereknevelés dzsungellel benőtt és futóhomokkal szegélyezett labirintusában. Ha eldobunk egy sörösüveget, jó eséllyel fejbe találunk valakit, aki meg akarja nekünk magyarázni, hogyan neveljük a gyerekünket.

Szerencsére velük nem kell foglalkoznunk, mert nem értenek hozzá. Egyik unatkozó amerikai háziasszonyok által megálmodott csodamódszer sem hatásos, egyik Nők Lapjás praktika sem fog beválni. Egyik sem. Kivétel nélkül. Ha már mindenképpen könyvekből akarjuk nevelni a gyereket, akkor emeljünk le a polcról egy fejlődéslélektan vagy gyermekpszichológia szakkönyvet. Ezek ugyan nincsenek pontokba szedve, és színes képek sincsenek bennük, de legalább olvashatunk bennük valami valóban hasznosat. Ha véletlenül Freudot vettük le a polcról, akkor inkább tegyük vissza, ellenkező esetben lehet, hogy véglegesen megbánjuk, hogy gyermeket nemzettünk, és ezentúl zárni fogjuk a gyerekszoba ajtaját.

Nyugi, csak új fejlődési szakaszba lépett a gyerek

A gyereknevelésnek egyetlen trükkje és szabálya van: a nevelésben nincs demokrácia. A nevelés kőkemény fasiszta diktatúra, amiben a szülő kezében van a korbács (mielőtt a véranyukák elkezdik befűzni az írógépbe az ánégyest, hogy feljelentsenek az ombucmanónál, ez csak egy képzeletbeli korbács). A szülő diktál, a szülő parancsol, a szülő szava szent. Mindenben a szülő dönt. Az első perctől fogva. Ez viszont egyáltalán nem baj, mert a gyerek (még ha nem is látszik a büdös kölkén) igényli ezt. Igényli, hogy a szülő irányítsa, döntsön helyette, terelgesse és féken tartsa. Nincs baj, anya/apa majd úgyis tudja és megoldja.

Ezért bukik meg már a startkőnél minden olyan nevelési elv, amiben a gyermeket, mint a szülővel egyenjogú partnert, társat említik, akik közösen megbeszélnek mindent és szavazásra bocsájtják vajon van-e kedve már lefeküdni a gyereknek. Ezért nincs helye olyan kérdésnek egy három éves gyerek felé, hogy „Mit kérsz vacsorára? Mit akarsz felvenni ma? Hova menjünk?" A gyerek ilyenekben nem tud dönteni, honnan a toszból kéne tudnia, mi legyen a vacsora? Ezek a kérdések feszültséget fognak okozni a kis lelkében. Először is hülyének fog nézni minket, hogy nem tudjuk kitalálni, mi legyen a vacsora. Aztán azt fogja mondani, hogy nutellás-szalámis-lekváros szendvics gumicukorral a tetején, ami nyilván nem lehet a vacsora, mert hülyeség. De ő ezt nem érti, hogy miért hülyeség, csak annyit fog majd fel az egészből, hogy anya kikérte a véleményemet, majd leszarta. És jön majd a hiszti. „Megkérdezted mi legyen a vacsora, én elmondtam, mégse az lesz, most mi a bajod?" Hát nem lett volna egyszerűbb azt mondani, hogy kisfiam, ma szalámis szendvics a vacsora?

Persze ezt a gyerek nem gondolja így végig, mert még nincs azon az értelmi szinten, de ezeket a stresszhelyzeteket mind megéli tudat alatt. És minél több ilyet él meg a gyerek, annál nagyobb lesz benne a bizonytalanság és a feszültség. Amit hogy vezet le? Hisztizik és ordít. Anya meg a falat kaparja, és nem érti, mi a baja a gyereknek. Anya dönti el mikor és mi a vacsora, anya dönti el, mikor van lefekvés, anya dönti el hova megyünk sétálni, anya dönti el apa nézi-e a meccset.

Természetesen, ahogy nő a gyerek, meg kell adni neki azt a lehetőséget, hogy bizonyos dolgokban ő döntsön. 5-6 évesen már meg lehet kérdezni, hogy „Kisfiam, mi legyen a vacsora, tejbegríz, vagy szalámis kenyér? Mit veszünk fel, a piros, vagy a kék pólót?" De csak így, választási lehetőséget felkínálva, ezzel biztonságérzetet nyújtva, hogy valami mindenképp lesz a vacsora, mégis hagyva egy döntési lehetőséget.

A gyerek lenyugtatásának kissé költséges, de feltétlenül eredményes módszere

Most a véranyukák megint be fogják fűzni az ánégyest, de a gyereknevelés első három éve olyan, mintha háziállatot tartanánk. Hadd fűzzék, ők valószínűleg nem tudják, hogy egy 2-3 éves gyerek pont egy kutya vagy egy macska értelmi szintje körül mozog. Néhány felnőtt is, de ezt inkább most hagyjuk. Az állattartáshoz is három dolog kell, türelem, fegyelem és következetesség, és pont ez kell a gyerekneveléshez is. Sőt, a gyerekvállalás előtt jó tutorial venni egy háziállatot, és azon gyakorolni. Kezdők próbálkozzanak kutyával, a haladók macskával, a profik meg mondjuk mosómedvével vagy rókával. A közhiedelemmel szemben ugyanis a macskákat is lehet nevelni, de mivel szemét kis beképzelt dögök, ezért őket többször kell lerugdalni az ágyról, mire megtanulják, hogy oda nem mehetnek fel. A hasonlóság azonban szemmel látható: egy neveletlen állat ugyanúgy a fejünkre fog nőni, mint egy neveletlen gyerek. Csak a neveletlen gyereket nem passzolhatjuk le a szomszédnak.

Az állaton a következetességet is gyakorolhatjuk, ami szintén fontos sarokköve a gyereknevelésnek. Ha nem akarjuk, hogy a macska felugráljon az ágyra, akkor minden egyes alkalommal le kell onnan rúgnunk. Tízszer, százszor, ezerszer. Ha egyszer is engedünk, mert nincs kedvünk és a tökünk tele van már, akkor elbasztuk, és a macska nyert. Így van ez a gyereknél is.

Ha nem akarjuk, hogy a gyerek összefirkálja a falat, akkor minden egyes alkalommal, amikor filctollal a kezében a fal felé sétál, rá kell szólnunk. Persze úgyis össze fogja firkálni, mert nem tudjuk a büdös kölköt 24/7 árgus szemekkel vizslatni, de ez teljesen normális része a gyerek fejlődésének. Próbálgatja a határait, kíváncsi meddig mehet el, mi az, amit még engedünk, magyarra lefordítva kinek nagyobb a fasza játékot játszik. Próbára teszi a szülőt. Ez különösen egy bizonyos fejlődési szakaszra jellemző a gyerek életében, ezt hívjuk dackorszaknak. Ezt megelőzi egy olyan szakasz (két éves kor körül) amikor a gyerek rájön, hogy hatással tud lenni az őt körülvevő világra. Le tud lökni mondjuk valamit az asztalról. Akár sokszor is. És ezt roppant mód élvezi, hiszen ez neki új élmény. Ezért aztán egész nap mást sem csinál, mint földhöz vág és dobál dolgokat. Ismerős?

Nem túl hatékony módszer, hamar elzsibbad ugyanis a karunk, másnap meg sajogni fog a tenyerünk

Ez persze megint nem tudatos viselkedés a gyerek részéről, szóval nem szándékosan lesz egy kis ütnivaló köcsög, egyszerűen fejlődik a személyisége, és a fejlődésnek a világ megismerése, a határok próbálgatása, a „szabad-nem szabad-biztos nem szabad?" játék bizony a része. Ezért jobb Nők Lapja helyett értelmes könyveket olvasni, mert ilyeneket tud meg az ember és nem feltétlenül üti agyon a gyereket olyasmiért, amiről nem tehet.

Persze ha mégis összefirkálja a falat, akkor kilátásba kell helyezni a büntetést, és a büntetést végre is kell hajtani. Ezért is fogja összefirkálni egyébként a falat, kíváncsi, hogy valóban vagyunk-e olyan tökösek, hogy megbüntetjük. Próbára tesz mint szülőt, mint vezetőt. Ha megbukunk, akkor új vezető választatik, új vezetőnek pedig önhatalmúlag saját magát nevezi ki. Akkor pedig jaj nekünk. Biztos mindenkinek van olyan ismerősen akinek a gyereke olyan rossz, hogy már sajnáljuk a szüleit.

Legyünk hát tökösek. Minden egyes alkalommal. Mint ahogy a macskát százszor lerúgjuk az ágyról, a gyereket is százszor meg kell büntetni. Ez egy kegyetlen és roppant fárasztó játék, de végig kell csinálni, mert ha feladjuk, és csak egyszer is elmarad a büntetés, akkor pont úgy járunk, mint a macskával: elbasztuk. Ha viszont végigcsináljuk, és márpedig végigcsináljuk, mert a gyerek nem tudja, hogy ez egy fejlődéslélektani állapot, amiben ő most van, mi pedig igen, akkor a gyerek végül nem csak azt tanulja meg, hogy a falat nem firkáljuk össze, hanem azt is, hogy a tetteknek vannak következményeik. Amik mindig bekövetkeznek, akkor is, ha fejre áll, vagy ha vöröslő fejjel ordít.

Mi legyen a büntetés? Ez persze a gyerek korától függ. Három éves kor alatt sok értelme nincs a büntetésnek, mert nem tudja felfogni a gyerek, hogy mi miért történik. Három éves kor után lehet tulajdonképp bármi kézzelfogható. „Ha nem etted meg az ebédet nincs csoki, mész a sarokba, nincs mese". A lényeg az, hogy olyasmit helyezzünk kilátásba, amit valóban meg tudunk és meg akarunk tartani. És tartsuk is meg, ha nem ette meg az ebédet ne adjuk oda a csokit, akkor se, ha már a szomszédok összeszaladtak úgy ordít. Nem azért ordít mert csokielvonási tünetei vannak, hanem azért, mert épp azt próbálgatja, vajon megtartjuk-e a szavunkat, vagy bedobjuk a törölközőt. Mert ha odaadjuk ő nyert, és megtanulja, hogy anya büntetése szart se ér, csak ordítanom kell és megoldom a gondot. És innentől minden büntetésünket meg fogja kérdőjelezni. De ha a büntetés valóban mindig jön, akkor már itt elkezdi megtanulni, hogy az életben mindennek következménye van, és felnőtt fejjel talán nem köt bele részegen a rendőrbe, vagy nem segít a közpénznek elveszíteni közvagyon jellegét.

Ne büntessük olyasmivel, ami időben távol van a bűncselekménytől, vagy amit nem tudunk megtartani. Ne mondjuk olyanokat, hogy „Ha ez meg ez lesz, jövő héten nem megyünk az állatkertbe." Egyrészt úgyis megyünk, mert apa megvette már a jegyeket. Másrészt hiába mondjuk ezt, a gyerek nem fog emlékezni arra, hogy azért nem megyünk az állatkertbe, mert múlt héten nem ette meg a felesborsó főzeléket. Karácsonyi, szülinapi ajándék elmaradásával sem érdemes próbálkozni büntetés gyanánt, komoly szociopatának kell lenni ahhoz, hogy valaki szemrebbenés nélkül végignézze Szenteste a karácsonyfa alatt bőgő gyereket. Úgyis kapni fog ajándékot, akkor meg ne fenyegetőzzünk hülyeségekkel.

Ha nem akarunk gyakran lepedőt cserélni, ilyesmivel ne ijesztgessük a gyereket

Ijesztgetni se túl jó ötlet a gyereket büntetés gyanánt zsákos emberrel, krampusszal, Áder Jánossal, meg ilyenekkel. Egyrészt nem túl nehéz így traumatizálni a gyereket, aztán aludhat felkapcsolt villannyal élete végéig, másrészt igen hülyén fogjuk magunkat érezni, amikor a gyerek rosszul viselkedett, mi meg ott állunk zsákos ember nélkül. Ne, apát se jó ötlet zsákos embernek öltöztetni, hogy éjszaka rányisson a gyerekre. Áder Jánosnak pláne. Olyan dolgot helyezzünk kilátásba, amit be is tudunk tartani és hajlandóak vagyunk százszor is megismételni.

Remélem, most már mindenki eredményesen veszi fel a harcot a saját sárkányával (gyerekével) szemben. Ne feledjétek, türelem, következetesség és fegyelem. Most pedig megyek és kitekerem a büdös kölkének a nyakát, mert ma már tizedjére firkálta össze a falat. Pedig a póráza el sem ér a falig. És a kezeit is hátrakötöttem.