Europe - Last Look At Eden

Ki gondolta volna, hogy két 15 éves svéd suhanc, valahol a 80-as évek elején egyszerű rockrajongóként indulva, később egészen a világhírnévig kalauzolja majd Europe nevű zenekarát, mely mind a mai napig az egyik legpatinánsabb hard rock banda, nem pusztán csak az öreg kontinensen. Joey Tempest (ének) és John Norum (gitár) már réges-rég beírta nevét a rockvilág halhatatlanjai közé, és jócskán túl karrierjük fénypontján, még napjainkban is képesek igazi újdonsággal szolgálni. Jóllehet az ortodox rajongók a reunion-t követő pálfordulás óta egyszer s mindenkorra lemondhatnak a klasszikus albumok megszólalásáról s hangvételéről, a Last Look At Eden sokkal inkább odarakható a régiek mellé, semmint elődje, a 2006-os Secret Society. A keményebb tónusú vonal és a málhás riffelés éppen úgy jól áll a csapatnak, mint a Final Countdown bugyinedvesítő balladái vagy, éppenséggel a cicanadrág. Teljes mellszélességgel állíthatjuk, hogy az olyan dalok, mint a monumentális címadó, a markáns The Beast vagy a Superstitious-utóízekkel operáló, szívtájéki New Love In Town egyaránt zseniális, de kimagasló tétel a már-már blues határait feszegető Run With The Angels is. Joey Tempest korántsem dalol annyira cirádásan, mint tette azt egykoron, de lényegesebben többet játszik a hangjával, és valahogy több dög is szorult belé az évek folyamán. Innovációs elismerésre ugyan nem fogják felterjeszteni a korongot, de aki nincs ellene a fogós dallamoknak, a pulzáló líráknak és vágyik némi 70-es évekbeli retro hard rock életérzésre, mindenképpen vetődjön rá az anyagra.

Blind Myself - Budapest, 7 fok, Eső

A 90-es évek kaotikus viszonyai között induló Blind Myself mára a hazai extrém rock/metal színtér egyik legkeresettebb zenekarává nőtte ki magát, még akkor is ha a stílus sajátosságai erősen rétegzenének számítnak, nem csupán idehaza. A velős vérátömlesztésen átbukó együttes nemcsak személyi változásokat eszközölt, hanem az eddig jól bevált angol nyelvet magyarra cserélték. Tóth Gergő (énekes) elmondása szerint innentől inkább az itthoni közönségre próbálnak majd fókuszálni, tekintettel a külföldi piac telítettségére. A szemlátomást racionális döntés alapjaiban rengeti meg az eddigi koncepciót, hiszen a nyilvánvaló közérthetőség mellett rettentő nehéz elkerülni az itthoni csapatokra olyannyira jellemző, szövegvilágból fakadó banalitást, mely néhol már a vérciki határát súrolja. Az Isten Háta Mögött Palikája kapta a nemes feladatot, hogy elbánjon a mondanivalóval, és bár alternatív szövegei nem fércmunkák, nálam valahogy mégsem működik a dolog. Szó sincs olcsó frázispuffogtatásról vagy együgyű metalhimnuszokról, én mégis úgy érzem, ha maga Pamela Anderson költözne be hozzám anyaszült meztelenül egy ostorral meg egy idomárszékkel, akkor sem tudnám megemészteni ezeket (ha úgy adódik azért vevő vagyok a kompromisszumra). A muzikális oldal viszont mintha direktebb lenne és dalok többsége nem más, mint ízes, sallangmentes pusztítás. A maga tömörségével, brutalitásával ez a lemez bizony üt, mint a buszkerék, és ezen még az sem változtat, hogy az angol sorok ritmikailag jobban illeszkednének egy ilyen kontextusú zenéhez.

Gotthard - Need To Believe

A svájci rockszíntér nagy túlélője, a Steve Lee (ének) dirigálta Gotthard bennfentesek szerint még sosem adott ki gyenge albumot és láss csodát, minden piacra dobott anyaggal egyre populárisabbak lesznek. Mi több, idén a Europe-ot kísérik majd egy gigantikus Európa-turné keretében. Az időzítés megfelelő, hiszen napjainkban másod-reneszánszukat élő, 80-as évekbeli hajbandák egytől-egyig dögös „back to the roots" anyagokkal rukkolnak ki, és nincs ez másként a Gotthard esetében sem. Ne számítsunk nagy megfejtésekre, sem irritálóan béna dalokra, az aranyközépút dominál az olyan legendák nyomdokain, mint a Def Leppard, a Whitesnake vagy éppenséggel az Aerosmith. A nóták többsége elsőre belerak a hintába, a fülbemászó refrén dallamok pedig pimasz kis koktélt alkotnak a helyenként belassulva lustulós verzékkel. (Unspoken Word, Rebel Soul) Még akkor sem tud bizarr lenni az összkép, ha néhol Steve férfiorgánumtól idegen magasakat présel ki magából, vagy Leo Leoni és Freddy Scherer húrmesterek komisz módon el-elcsennek néhány gitártémát korábbi műveikből. Egy szónak is száz a vége, roppant kellemes alkotás, teltházas stadionok és zajos házi bulik egyaránt kötelező kelléke.

Dalriada - Arany-album

Emlékszem középiskolás éveimben mennyire húztam magam, ha irodalomból tettenérés volt, bár már akkor is volt pár költőnk, akik valahogy le tudták kötni a figyelmemet. Arany János volt az egyikük. Az, hogy pár éve pont az Ő balladájának zenébe öntésével indult útjára hazánk egyik, ha nem a legsikeresebb fiatal csapata, nem pusztán a véletlen műve. Túl határainkon, óriási hagyománya van már a nemzeti folk-metal bandáknak, és idehaza ez a Dalriada feltűnéséig bizony hagyott némi kívánnivalót maga után. Azóta az együttes persze sikert sikerre halmozott, és jelen írásom tárgya már az ötödik nagylemezük a sorban. Túl azon, hogy ez egy rendhagyó album, a zenét számtalan új népi hangszer is színesíti, köszönhetően a Fajkusz Banda közreműködésének (nagybőgő, brácsa,fuvola). A lemez egy velős része már ismerős dalokat tartalmaz a rajongók számára, pusztán újrahangszerelték őket. A friss üdvöskék pedig hozzák a zenekartól eddig megszokottakat, így alighanem senkinek sem fognak csalódást okozni. Ficzek András (ének/gitár) és társulata továbbra is hiba nélkül dolgozik, mondom ezt annak ellenére, hogy néhány vérmesebb folk témától bizony menedékjogért esdekelnék Brüsszelben.