Nagyrészt hölgyekből álló asztaltársaságunkhoz odalépett egy mosolygós, csillogó szemű férfi, akit nem feszélyezett a „hölgykoszorú", sőt, üdvözlés helyett ezeket a szavakat mondta: „Én már teljesen értem a nőket." Persze minden szem fennakadt, a női suttogások abbamaradtak. Ez volt a cél: a figyelem felkeltése. Ilyen meglepő módon kezdődött a beszélgetés Vaskuti István kenus olimpiai bajnokkal.

Az örökifjú sportember a siker, a tehetség örök kérdésköréről beszélt egy kicsit másképpen. Ahogy mondta: a tehetség részben a genetikai adottságnak, részben a „jó edzői szemnek" - amely meglátja a gyermekben az „olimpiai bajnokot" -, részben valami plusznak az ötvözete. De mi ez a plusz? Mi az, amitől az egyik sportoló mindig aranyérmet szerez, a másik pedig mindig második helyet? Vaskuti István szerint ez a „valami", amitől sikeressé válik nemcsak a sportoló, hanem bármelyik ember, nem más, mint a hit önmagunkban és teljesítményünkben. Tudjuk, képesek vagyunk rá, és el is érjük.

Ez mentális adottság, amely versenyhelyzetben fokozza a teljesítményt, akár a maximum fölé emeli a képesség szintjét. Ez az adottság nem alakítható ki, amennyiben rendelkezünk vele, fejleszthető. A tudományosnak tűnő bevezetéssel az volt az olimpiai bajnok célja, hogy kiemelje az önbizalom, az önismeret fontosságát, és hogy amit csinálunk, azt boldogan, örömmel tegyük.

Vaskuti István örömmel emlékezett vissza élete legfontosabb eseményeire és mesélt róluk a hallgatóságnak. Többek közt az 1980-as moszkvai olimpiáról, ahol Foltán Lászlóval 500 méteren a táv rövidségéhez képest fölényes győzelmet arattak. Mégpedig úgy, hogy több mint egy hajóhosszal vezettek, amikor ő berúgta a hajót a célba, azaz oda, ahol a célt tudni vélte. A döntő előtt ugyanis a szovjetek átrendezték a pályát, így a tényleges célvonalig még hátravolt egy bójasor (12 méter), de az előnyük már akkora volt, hogy a célba becsorogva is elsők tudtak lenni.

A Los Angeles-i olimpiától - élete formájában, biztos esélyesként - távol kellett maradnia, mert Magyarország is bojkottálta az eseményt. Ezután megfordult a fejében a visszavonulás gondolata. Az 1986-os montreali vébén - ahol Sarusival két számot is nyertek - nemes gesztusként kölcsönadták tartalékhajójukat a legnagyobb riválisuknak számító jugoszláv párosnak, ezért nemzetközi fair play-díjban részesültek.

Az 1988-as szöuli játékok más szempontból vált emlékezetessé számára: ő volt a magyar csapat eskümondója és zászlóvivője. Parti János szövetségi kapitány tézise, miszerint aki a zászlót viszi, nem nyer olimpiát, Vaskutinál sem dőlt meg. Ennek ellenére büszkeséggel töltötte el, hogy neki jutott ez a nemes feladat. Minden élmény, minden esemény pozitív megközelítést sugall, azok is, amelyek akkoriban biztosan nem voltak kellemesek.

A sporttól visszavonulása után sem szakadt el: előbb bíróként, majd edzőként és sportdiplomataként tevékenykedett. 1986-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. Edzői pályafutását a Honvédban kezdte, tanítványai összesen 12 világbajnoki címet szereztek. Legsikeresebb tanítványa Pulai Imre.

2003-ban beválasztották az Európai Kajak-Kenu Szövetség elnökségébe. A pekingi olimpia kajak-kenu versenyeinek technikai ellenőre volt.

Több éve edzőként dolgozik senior női kenu szakosztály trénereként. Innen a magabiztosság a női lélek kiismerésében, amit a beszélgetés elején elmondott. S mi el is hittük neki, hogy nemcsak a nőket ismeri, hanem a világot, az életet.

Az olimpiai bajnok a körmendi Bereki Bárkás Egylet kajak-kenu táborában néhány napig evezéstechnikát tanít, és néhány praktikus tanácsot is megoszt a fiatalokkal. Csakúgy, mint a tábor tavalyi vendége, Wichmann Tamás, Moszkva olimpiai bajnoka is kenuba száll a gyerekekkel, s szemlátomást úgy tűnik, hogy ez számára napi rutin, tökéletes az összhang a hajó és hajósa között.