Paradise Lost - Faith Divides Us - Death Unites Us

Szinte hazajár hozzánk a 80-as évek legvégén alakult brit gothic legenda, a Paradise Lost, melyet a szorosan vett szakma a stílusteremtő zenekarok között tart számon, még akkor is, ha a közelmúltban nem kellet szomszédba menni egy-egy botlásnál náluk. Legutóbb éppen a budapesti Zöld Pardonban zsebkendőnyi területen adtak felejthető koncertet, ám az autentikus csapat lemezről mindig kíméletlenül gyomroz.( az idei Fezen-es fellépésre nem jutottam el, a visszajelzések szerint nagy szerencsémre) Most sincs ez másképpen, sőt olybá tűnik a friss anyag masszívabb az utóbbi sorstársainál is. Noha első benyomásom feltehetőleg kinyitná a bicskát a rajongók zsebében, a lemez nagy fortélya, hogy igazán sok türelmet igényel és nem érik be rögtön, pusztán csak több hallgatás után. Az eleddig megszokottaknál egy paraszthajszállal több az elborultabb, pszichedelikus elem ugyanakkor a dalok többségének komoly húzása és lendülete van. Nick Holmes a vártnál lényegesebben emészthetőbb dallamokat hoz, bár helyenként jobban is cifrázhatná. Nincs világbajnok hangja, de amit kapott a Teremtőtől, azzal jól sáfárkodik. Depresszív és keserédes mivolta ellenére a lemez atmoszférája az, ami kiemelkedő, mert nagyon könnyen megkörnyékezi az embert, igaz hosszútávon ez a fajta bánatmetal azért gondolom sokaknál kiveri a biztosítékot. Első néhány blikkre ez egy középkategóriás anyag, azonban az olyan szerzemények, mint a fogós I Remain vagy a kalóriás Universal Dream elég ahhoz, hogy engem kilóra megvegyenek.

House Of Lords - Cartesian Dreams

A tengerentúli House Of Lords már akkor elismert hajbanda volt, amikor én még csak a piros vödröt húzogattam a homokozóban, a sors fintora azonban hogy évekkel később lett egyik legkedvesebb csapatom, köszönhetően a 2008-as Come To My Kingdom megalemeznek. A mindenkori szolid hazai médiaérdeklődésnek hála a zenekar akkor alig százötven ember előtt parádézott Budapesten az A 38-as hajón, és láss csodát nem is akárhogyan. A pőre gondolat is infantilis, hogy az a James Christian, aki közel húsz esztendővel ezelőtt élte virágkorát még mindig ifjoncokat megszégyenítő torokkal bír és valami elképesztően nagyokat repeszt valamennyi újkori korongon. Nincs ez másképp a Cartesian Dreams-el sem, szinte végig varázslatos az a bizonyos smirglis, karcos énekhang, sőt a magasabb tartományokban is kifejezetten erőteljes. A dalok egytől egyik slágerek és a lassabb lírákban sem lehet csalódni, némelyik annyira érzelem gazdag, hogy hatására még a járókeretes nagymutter is partiba dobná a dzsungelnyuszit. Szemernyi felesleges intermezzo sem bújik itt kérem szépen, csak és kizárólag zengő stadionhimnuszok. Imitt egy vaskos gitártéma, legott egy közösen skandálós refrén. Faramuci ugyan, hogy vélhetőleg egy ilyen tökéletes alkotással sem fognak lényegesen több rajongót kanalazni, mégis a stílus feltétlen híveinek kötelező fogyasztani való.

Ensiferum - From Afar

Nehéz nem mosolyogni, amikor az ember újabb folk metal hullámról hall mostanság, ugyanis az egykoron még kuriózumnak számító stíluság kezd önmaga paródiájába átcsapni. Olyan szinten tucat jellege van ezeknek a zenekaroknak, hogy lassan nem alaptalan a Tesco gazdaságos megbélyegzés sem, vonatkozik ez főleg a viking mondakörre. Kivételek persze mindig akadnak és alighanem ezek közé tartozik a heroikus küzdelmeket középpontba állító finn Ensiferum is. A negyedik sorlemeznél járó csapat különösebben nem babrált a siker recepttel, ugyanúgy megmaradtak a klasszikus hagyományok, a népies hangszerelés és a himnikus metal harmóniák egyvelegénél. A hangzás továbbra is vadkan, a gitárok megszólalása pedig tiszta, mint a hegyi patak. Ellenlábasok persze acsarkodhatnak némi plágiummal, nos igen bizonyos témák enyhe gyanút keltenek, de ez valahogy nem tudja befolyásolni a pozitív összképet. Az elődjeihez hasonlóan rendkívül igényes külcsínbe bújtatott lemezen még a gyenge pillanatok után is jön egy virtuóz harmónia vagy egy figyelemreméltó kórus, ami még a leglustább szobametalosokat is megmozgatja. A tiszta és a torz hangok ijedtén keveredése is helytálló, sőt gyakran az a virtuális képzetünk támadhat, hogy bizony egyike vagyunk a történetek szereplőinek.

Edda - Átok és Áldás

Írd és mondd, kerek harmincöt esztendeje úton, egy gyémántlemez, kettő platinaalbum, huszonkilenc aranylemez és több mint ötmillió eladott példány. Magyarország töretlenül egyik legnépszerűbb rock zenekara a miskolci származású EDDA, még akkor is, ha nem kell sokat kapirgálni egy-egy kompromittáló esemény után. Biztos vagyok abban, hogy a formáció rajongóbázisa lényegesen nagyobb is lehetne, ha teszem azt Pataky Attila és társai jobban ügyeltek volna a közéleti csapdák kikerülésére illetve egy hangyányival kevesebb mulatóst sikerült volna tető alá hozni. Sokak számára már éppen ezért az EDDA és a rock szó nem férhet el egy mondatban, én azonban a számos szálka ellenére is hajlamos vagyok barátkozni újkori anyagaikkal. Mind a mai napig kiemelkedőnek tartom példának okáért az Örökség nótáit, amit ugyan most sem sikerült megfejelni, ennek ellenére igen adja magát ez a lemez (is). Egy picit műanyag, egy picit rágógumi, de rettentően izmos és az a kevés mondanivaló amit szántak nekünk zökkenőmentesen át is jön. Tény ugyan, hogy nem fogunk kereplővel szaltózni az ujjongástól, de az olyan dalok mint a „Fény és a szeretet", a „Csend Igazsága" vagy a „Lerázom magamról" vállon ragadják az ezúttal kétségtelenül hiteles anyagot. Nosztalgiázóknak, slágerfalóknak, fiataloknak és idősebbnek is meleg szívvel ajánlható, a Bunyós Pityu hívek pedig minden bizonnyal csalódni fognak.