A mostani fiatalság nem tudja, csak ha elmeséljük, hogy ugyanolyan elérhetetlen vágyálom volt nekünk is az „átkosban" egy akkor a slágerlisták élén tanyázó együttes, énekes élő műsorban meghallgatása, mint a kubaiaknak tavalyelőtt. Már lecsengett a beatlázadás, a tetőzés után volt a rhythm & blues londoni forradalma, de még a hippi lázadás kitörésével egyidőben kaptuk meg '67-ben a Spencer Davis Group, vagy a Nashville Teens meghallgatásának lehetőségét, majd néhány többit is, persze kiskanállal csöpögtetve. A hírre, hogy az Animals a lengyeleknél járt '65-ben, az irigységtől majd elsárgultunk. Na és a Rolling Stones: '73-ban Zágrábban léptek fel a régi tábor országai közül elsőnek - melyről a hazai mezőgazdaság mély bugyraiba elmerülve nem is tudtam - de '82-es bécsi fellépésükre sem kaptam volna útlevelet. 16 éves korom óta vagyok a mai napig a Kövek hűséges rajongója, és 1990 nyaráig várnom kellett arra, hogy a bécsi Práterben élőben meghallgathassam őket, 1995-ig pedig arra, hogy Magyarországra is eljussanak. 

No, de vissza a Paul Dugdale által rendezett koncertfilmhez, a The Rolling Stones - Havana Moonhoz: 58 kamion hozta az 500 tonnányi cuccot, 21 napig tartott a szerelés, hogy aztán a majd félmillió kubai részese legyen a Nagy Eseménynek. Egyáltalán nem volt fölösleges a koncert előtt bejátszott rövid interjú a 4 zenésszel, melyekből megtudhattuk, hogy a 2016. március 25-én megrendezett buli eredetileg 5 nappal korábbra lett tervezve, de mivel Obama elnök történelmi látogatása aznapra esett, így azt el kellett tolni. Keith Richards büszkén jegyezte meg: koncertünk bekonferálását az amerikai elnök tette meg. Majd elkezdődött a koncert: mint eddig is, rendes hangerővel, jó sztereofóniával, párnás fotelekben hátradőlve hallgathattuk azt, ami egy élő koncerthallgatáshoz képest igazi kényelem.

A fiúk belecsaptak a húrokba, mindjárt elsőként a Jumping Jack Flash dögös akkordjaival szántották fel a pódiumot. Két év telt el azóta, amikor az 50 éves jubileumi szülinapi koncertjüket játszották Londonban, és amelyet láttam szintén a szombathelyi Mozi jóvoltából.  A 70 éves zenészekből (Mick, Keith) 72 lett, a 73 évesből (Charlie) 75, de nem öregedtek, nem ráncosodtak, fizikai kondijuk irigylésreméltó: egyszálbélű, vékony srácok most is, a „csak" 69 éves Ronnie-val együtt. Talán Daryll Jones, a fekete basszusgitáros szedett fel néhány kilót, Chuck  Leavell, a billentyűs őszült tovább rohamosan amellett, hogy a vokalista lányt kicserélték, és Bobby Kays halála miatt is más szaxizott a háttércsapatban. A másodikként játszott '74-es keltezésű örök koncert- standard, az It's Only Rock'n'roll után egy ritkán játszott későbbi dal, a '87-es Babylon albumról a kissé misztikus, gospeles hangvételű Out Of Control c. számuk következett, igazán érzéki előadásmódban, ragyogó ének- és fúvóskórusokkal. Utóbbit Tim Ries és Karl Denson szaxofonosok képviselték.

Az egyetlen, a Dankó-kívánságműsorokban visszahallható Stones-sláger, az Angie előtt - melyben Keith akusztikus gitárral kísérte Mick érzéki énekét-, a frontember spanyolul üdvözölte az előtte az éjszakai sötétben összegyűlt, öngyújtóval némi világot teremtő félmilliónyi kubait. Biztosan betanulta - gondoltam először-, majd leesett a tantusz: Bianca, Jagger első felesége nicaraguai származású, és nem igaz, hogy végig csak angolul diskurált spanyol anyanyelvű arájával. A profin felépített stadionkoncert - ebben a Rolling Stones vethetetlen - dalai tovább gördültek. Ámbár az abszolút profizmus lerítt a színpadról, minden mozdulat, effekt, fény- és hanghatás be volt programozva, a zenészek lelkesedése, egymásra kacsintása, egymás bíztatása, elégedett mosolya nem volt előírva: az belülről jött. Ez a Stones óriási fórja a versenytársakkal szemben: érző emberek maradtak, akik nem pózolnak, csíz- mosolyognak fölöslegesen, és a másoknál tettenérhető unott önteltség sem jellemző rájuk. 

A Paint It Black-et stílszerűen csupa feketében énekelte-zenélte a banda, majd a Honky Tonk Woman következett durva dobjával, smirgli gitárriffjeivel. A dal közepén a hangszerszólók közül mindenképpen Chuck Leavell-é a pálma: két kör imprója a honky tonkra hangolt zongorán felejthetetlen zenei élmény volt. Majd a Stones- koncertek egyik kihagyhatatlan eleme következett: Mick átadta a szólóénekesi posztot a banda sokat próbált gitáros legendájának, Keithnek, aki az egyik legjobban sikerült lemezükről, a  '69-es Let It Bleedről énekelte-dörmögte  el reszelős hangján a You Got The Silver c. sajátját. Hál' Istennek, maradtunk ennél a lemeznél, még további három szám erejéig: Keith magánszámát a Midnight Rambler követte. Az, ami elmondható egy Rolling koncertdalról, az erre mind ráhúzható. Mick jó pár kilométert futva énekelt, ugrált-rángatózott-hadonászott, miközben minden hangot érzékletesen tolmácsolt mikrofonjába. Elképesztő, hogy egy deka fölösleggel sem rendelkező énekes-harmonikás (mert ezt a hangszert is gyakorta használta, és ragyogóan játszott rajta! ) hogy tud 73 évesen ennyit teljesíteni fizikailag úgy, hogy el sem fárad. Mert a koncert után lihegő-fujtató énekessel készített interjúk során ez nem kézenfekvő.  

Keith színes fejpántjával, Antillák- mintás ingjében, másfél méteres zörgő láncaival, roggyantott térddel pöckölte-pengette óriási karmozdulatokkal gitárját. Charlie, az (akkor) 75 éves dobos szálfaegyenesen ült dobjai mögött, és adta a banda alá az alapokat. A jó ég tudja, hogy a dobokat a verőkkel simogató Watts mester hogy tud ilyen kemény hangzást visszaadni. A banda legfrissebb tagja (1975 óta az), a szintén „gyűrött-arcú" Ronnie Wood is részese volt e nem mindennapi shownak: ő sem állt egyhelyben, begitározta a teret, és közben nagyokat tekert, így a Rambler-ben is volt egy emlékezetes szólója, mely hozzájárult az extázis eléréséig színpadon-nézőtéren egyaránt. A jó negyedórásra sikeredett blues- átdolgozás után megint nem az ülve hallgatásra megírt-előadott Gimmie Shelter c. téboly-dal jött. Jagger csillagos ötösre vizsgázott énekből, és az új vokalista lány, a csinos Sasha Allen, aki duót énekelt vele is, csak azért kapott szimpla ötöst, mert kevésbé volt hangosítva vokalista társával, Bernard Fowlerrel együtt. Dögös zene, őrült ritmusok, egy kis bújtatott szexualitás - ez lehetne a szám mérlege.

Csak egy évet kellett visszalépnünk a sikertörténetben ahhoz, hogy a Sympathy With The Devil c., szintén extázisba hajtó őrületet meghallgassuk. Mick egy mohácsi busójárásban használatos vörös bundában énekelt, Keith egy Chuck Berrytől ellesett guruló- hömpölygő gitárrögtönzéssel válaszolt, Charlie rezzenéstelen arccal püfölte a bőröket, Ronnie pedig egy időre még a gitárját is elvesztette. Hát persze, ez volt a koncert záródarabja. A visszataps után az ottani Entrevoces kórus segítségével adták elő a finoman, lágyan kezdődő, de Stones-os hagyományoknak megfelelően bekeményedő, bedurvuló opust, a You Can't Always Get What You Want címűt.

A ráadás utolsó száma - immár 50 éve, megszületése óta - a csapat himnusza, a Satisfaction volt, ahol a zenészek és az énekes ismét tartalék erejüket bevetve dobták be magukat.  

A film nagy előnye, hogy a rendező (ő rendezte a Hyde Parki- koncertfilmet is) elsősorban a zenével foglalkozott, minél hűbb módon láttatta az eseményt, nem egyénieskedett. Az operatőrök tették a magukét, a bandatagok között egy- egy ellesett bíztató mosolyt ugyanúgy megörökítettek, mint egy- egy csinos lányarcot a hozzátartozó, bikinibe- trikóba csomagolt formás cicik kíséretében. 

Sokszor halljuk más, korban előrehaladott rocksztárok esetében, hogy ez lesz az utolsó, a búcsúkoncertjük (vagy hogy ez lesz az utolsó búcsúkoncertjük... - a Szerk.). Jaggerék nem mondanak ilyet. E filmre vett koncert után, amely egy nagy latin-amerikai körút állomása volt 2016-ban, tavaly, 2017-ben ismét a közönség előtt játszottak Európában. Nem lepne meg, ha az idén is arról olvashatnánk, hogy mikor és merre fognak fellépni. Azaz, örülnénk neki!

Kapcsolódó írásaink:

Egy kihagyhatatlan Rolling Stones koncertfilm - Sweet Summer Sun - Hyde Park Live

2014.03.17. - 12:00 | Gróf István

Amikor életem első Rolling Stones koncertjére bekerültem a bécsi Práter falai közé 1990 júliusában, hálát adtam a jó Istennek, hogy nem oszlottak fel, még mindig a színpadon állnak, és megörvendeztettek engemet is azzal a csodával, amit ott hallhattam. A másodikra, az első magyarországira már elvittem 11 éves fiamat is, hogy megtudja, mi volt apja fiatalságának egyik meghatározó zenei példaképe. Akkor, 1995-ben már sokan arról regéltek, pláne az örökké szarkasztikus hazai sajtó, hogy csak a dollármilliók tartják össze a bandát, azért zenélnek, de már úgysem sokáig. Erre most, rá 19 évre, itt vannak ezek a fiúk, - mert ők mindig azok maradnak - a Hyde Park-i koncerten, a legfiatalabbja 70 évesen, és a rajongó csak ámul- bámul, és érzi, látja, tudja, hogy itt a motiváció nem a pénz: tovább álmodnak ők is, ameddig csak lehet, és persze mi is velük.

A Rolling Stones 2016-os kubai koncertje a mozikban

2016.09.21. - 00:10 | vaskarika.hu

Szeptember végén a világpremierrel egyidőben a hazai mozikban is bemutatják a Rolling Stones történelmi jelentőségű, 2016. márciusi kubai fellépéséről készült filmet. A Havana Moon című koncertfilmet Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban és országszerte számos további helyszínen vetítik.