A Nádasdy-vár száz meg száz önfeledt könnyűzenei koncertet megélt pinceklubja másként néz most a vendégekre: homályos kék fényben úszva, visszafogottan, hátterében fekete posztóval, rajta hanyagul átvetett akasztófakötéllel. A terem soha nem tapasztalt módon csendes, nincs üvegcsörgés, nincs háttérzaj, csak Tihanyi László szavait dobálja a visszhang: "Ez a François Villon, ez egy csuda pofa volt...".

Aztán következnek sorban a balladák. Ballada a senki fiáról, Nyári ballada szegény Lovise-ról, Ballada a kalózok szeretőjéről, Chanson a párizsi szépasszonyokról, A haláltánc-ballada, Ballada a parlamenthez, Az akasztófavirágok balladája... mindük között rövid átkötésként anekdoták a híres, hírhedt francia költőről, akit többször is halálra ítéltek. A gitár bontott akkordokkal kíséri Villon sorait Faludy átköltésében, a strófák között pedig refrénként áthasítja a teret egy-egy fájdalmas szájharmonika-monológ.



Tihanyi László több, mint 30 éve játssza a balladákat, akkor is játszotta, amikor Faludy tiltólistán volt, később pedig volt szerencséje magának a költőnek is előadni őket. Nem véletlenül tartják a hangulatban leghűbb átiratoknak Tihanyi dalait: végtelenül egyszerűek, folyékony dallamaikat teljességében a szöveg irányítja, mégis közelebb hozzák a verset, a szavak felsőbb hangrendet kapnak, kiszabadulnak a könyvlapokból és színük lesz és szaguk lesz és még a sosem látott helyszíneket is egyszerre lefestik. Mágikus dallamok ezek, amelyek bennragadnak a tudatban, hogy aztán egy-egy hétköznap délelőtt a legváratlanabb percekben hirtelen visszaköszönjenek.

Egy-egy ballada után fütty és taps jelzi a pinceklubban, hogy célt talált a dal, pedig az előadó láthatóan feszélyezett, hangja többször elcsuklik, megremeg, helyenként egy-egy sor is rossz helyre kerül. Érdektelen részletkérdések ezek a produkció értékét illetően, és egyben érthetőek, hiszen a szűcsmester ritkán játszik manapság színpadon, a lámpaláz pedig a közönség iránti tisztelet legfőbb jele. A közel másfél órás koncert után már búcsúzik, de végszóként a publikum még kikönyörgi magának a rablóballadát a vörös coquillardról. Aztán kitörő búcsútaps, majd a pinceklub szép lassan visszaalakul. Beszélgetés, háttérzaj, üvegzörgés, közben a szűcsmester összecsomagolja a hangszerét és a nézők után lassan ő is kibiceg a teremből.