Az 1968-as Beggar's Banquet-tel indult be a Jagger-Richards szerzőpáros blues-alapokra írt kemény rock-hangzású, valamint fülbecsengő akusztikus dalokat megalkotó, őket világsztárra avató harmadik korszaka. A filmbe a Street Figthtin' Man-t, a '69-es Let It Bleed-ről további négy, míg a '71-es Sticky Fingers LP-ről szintén három dalt vettek fel a repertoárba. A '72-ben a polcokra került vadiúj lemezről 5 dal bemutatásával lett majdnem teljes a koncertrepertoár.

A Ladies And Gentleman - Exile On Main Street c. koncertfilmet Rollin Binzer rendezte, és egyik producere az a Marshall Chess volt, aki a fekete-blues népszerűsítését felvállalta, és elsőként népszerűsítette az akkor a legnagyobb, Chess Records nevű társaságával. A film előnye az volt, hogy nem tarkították interjúk, csak a koncertet dokumentálta. De elkelt volna egy kis készülődés-, egy- két városi-, stadionképsor, környezet-dokumentáció, és bizony, nagyon hiányzott néhány közönség és reakciója bejátszás.

laweekly.com

Ami pedig a nemrég látott Stones-koncertfilmekkel összehasonlítva nagyon zavaró volt, az az együttes énekesének túlzott megjelenítése. Abban az időben lett szupersztár Mick Jagger, és talán az ő megjelenésével jött divatba a frontember titulus. De hogy a 80 perces film 80 % -ban csak őt mutassák a kamarák, az azért már túlzás! Az operatőrök azt tették, amit a rendező kiadott: Jagger az isten. Igaz, valóban új rocksztár született megjelenésével, jellegzetes hangjával, örökké mozgó, vékony figurájával, polgárpukkasztó fintoraival, perverz csípőmozgásával. Azonban sem Martin Scorsese filmjében, de a Hyde Park-iban, és a havannaiban sem kapott ennyire főszerepet Mick, mint ebben a filmben. Ha nem lett volna színes a film, emiatt szürkének tituláltam volna.

Az 1972-ben még harmincon javában inneni fiúk az említett filmekben látottaktól eltérően szokatlanul fiatalok voltak. Keith Richardsra alig ismertem rá, pedig gitárjátéka, énektudása ugyanaz volt, mint 45 évvel később, de az arcbavésődött rinocéroszráncok még persze nem voltak meg. Ő irányította zenét már akkor is, Charlie és dobszerkójával szembe állva, hogy a dalrészletek sorrendjét levezényelje. Most is, mint később is, Mick mögött jobbra helyezkedett el, illetve onnan indult és érkezett rövid gitáros kóborlásai után. Talán ami jobban tetszett a fiatal Stonesban, hogy Jaggerrel közösen használták az énekes mikrofonját, amikor Keith kórust énekelt Mick-kel együtt. A tercek átütőbbek voltak egymás számára is, mintha azok 10 méterről, a kontrollhangszóróból jöttek volna vissza.

Az új gitáros, Mick Taylor, Brian Jones utóda, még alig töltötte be a húszat, így még nem „szerepelt" a színpadon, „csak" játszott. De nem is akárhogy! A John Mayall Bluesbreakerséből átigazolt zenész, aki Peter Green-t váltotta a szólógitárosként, újraértelmezte a Stonesban ezt a posztot: ő valóban vezérgitáros volt. Néhány kivétellel minden számban ő játszotta a verzék közötti rögtönzéseket. Mint hallhattuk, az egyenrangú gitáros poszt később visszaállt a régi rendbe Ronnie Wood 1974-ös adaptálásával. Jó volt látni ismét az akkor fiatal, most 81 éves Bill Wymant, aki kivált a csúcson a Nagy Bandából, de még sokáig jó sok ragyogó zenével örvendeztette meg a zenerajongókat Rhythm Kings nevű zenekarával. Zsebkendőnyi területen, mozdulatlanul állt a Kövek között a leginkább kőarcú a dobostól jobbra, majdnem függőlegesen tartott basszusgitárján azonban parádésan varázsolt.

Charlie Watts még hosszú, barna haját lebegtette, de dobjátékának pontossága mit sem változott. Már akkor is feltűnt néhány session- zenész a kíséretben. A tragikus sorsú Bobby Kays jellegzetesen szárnyaló szaxiszólóival meg-megbolondította a fémes gitárhangzás egyhangúságát, de fúvóstársát, Jim Price trombitás- pozanost csak egy pár másodpercig láthattuk a rendező jóvoltából, ugyanúgy, mint Nicky Hopkins zongoristát, akit a banda tagjainak bemutatásakor kapott el 3 másodpercre a kamera. A másik zongoristának, Ian Stewartnak, aki a Bye- Bye Johnnyban verte a billentyűket, még ez sem adatott meg.

rollingstone.com  

No, de lássuk, mit játszottak a fiúk texasi Houstonban és Fort Worthban azon a két estén, ahol a koncert felvételeit készítették quadrosound- technikával. Ez a quadrophone hangzás előszele volt, egy jobb, egy bal, egy közép és egy háttércsatornát rögzített a négysávos hangrögzítő. Bizony, néhányszor összeráncolt homlokkal hátrafordultunk a moziban, hogy miért oly hangosan beszélgetnek a hátsó sorokban, mire kiderült, hogy a koncertfilm háttércsatornája szólt.

A Brown Sugar c. őrülettel kezdtek ((1971), majd a Bitch következett ugyanerről a lemezről. A Gimmie Shelter a Bleed-ről (1969) szólt, és ebben már kezdett belemelegedni a banda: Mick Taylor óriási tekeréseit nem hagyhatta ki a kamera sem, ámbár az évtizedekkel későbbi áthangszerelésük színvonalát messze nem érte el az előadás. A Dead Flowers-ben ('71) Mick szólóénekét Keith, a Happy címűben ('72) pedig fordítva, Keith énekét Mick segítette ragyogó vokáljával az említett „közös" mikrofont használva.

Az új anyag legsikerültebbnek tűnő dala, a Tumbling Dice már felkorbácsolta a tagok, így a közönség hangulatát is kemény, dögös ritmusával, hogy utána Robert Johnson blues fater dalát, a Love In Vain-t ('69) adják elő. Szoktam emlegetni, hogy néhány dal az eredetinél jóval színvonalasabban hallható az átdolgozások folytán, így Joe Cocker With a Little Help-je, vagy Wilson Picket Hey, Jude-ja messze túlhaladta az eredetit, és így van ez a Keith Richards gitárfelvezetőjével előadott blues esetében is. A jó öreg Robert mester talán fel sem ismerné dalát, pedig a blues- hagyományokhoz igencsak hűek voltak a fiúk: Taylor első körben slide-ozott, majd az elektromoson is lenyomott egy maradandó rögtönzést, miközben a banda rakta alá a nehéz akkordokat. Akár olcsó slágernek titulálhatnánk a dallamos, countrys könnyedséggel előadott számot, a Sweet Virginia-t, de az még sem volt az. A következő évek Angie-je már abba a kategóriába került. Szájharmonika, akusztikus gitárok, hangzatos vokállal énekelt refrén: kellemes szám, 4/5-ös osztályzat.

A lemezen és később a koncerteken is nagy kórussal előadott You Can't Always Get What You Want ('69) ennek hiányában kissé laposra sikeredett, az új lemez All Down The Line-ja ('72) pedig felejthetőnek. Nos, a Midnight Rambler ('69) előadásánál már fordult a kocka: a közös használatra az erősítő tetejére készített négyszögletes bourbon-os üveg alján nem sok maradt már, mikor belevágtak a dalba. Ismét Keith vonta magához a vezető gitáros címet, amikor a ritmus- és dallamváltásokkal megtűzdelt, az extázisig fokozódó hangulatot indikáló számot előadták. Hát igen, ezt akkor sem, ma sem tudja senki jobban visszaadni, átadni, hangulatát teremteni, csak ők. Még Mick is hatalmasat rögtönzött szájharmonikáján, nem elmaradva Keith gitárimprója mögött.

Az újabb őrület a nagy tanítómester, Chuck Berry Bye- Bye Johnny-jának letekerése volt, ismét Keith vezényletével. A két kategóriával gyengébb „új dal", a Rip This Joint után - melyet csak Bobby szaxiszólója mentett meg - a dögös Rolling- nóta, a Jumping Jack Flash következett, Keith milliók által ismert gitárriffjeivel tetőfokára hevítve a hangulatot. Az akkor még mindig politikai aktualitását őrző Street Fightin' Man-nel zárták a koncertet, valamely okból kihagyva a minden koncerten bejáratott ráadásszámot, a Satisfactiont.

 
todi.hu

Akár szereti, akár nem a brit szuperformációt valaki, óriási élményben van része, ha meghallgatja. Nem megismételhető, nem feledhető koncertélményben, akár 1972-ben, akár 2016-ban cseppent bele a Kövek hangversenyeinek egyikébe. Most, visszaforgatva az idő kerekét, egy korai, fiatal Rolling Stonest hallhattunk. És ez is az összkép része.

Kapcsolódó írásunk:

Havana Moon - A The Rolling Stones 2016-os koncertfilmje

2018.01.24. - 00:30 | Gróf István

Hát igen, a Vasfüggöny! Ez volt az első dolog, ami átvillant az agyamban, amikor a Savaria Mozi valamelyik jó ízléssel megáldott vezetője által már több éve futtatott téli koncertfilmek sorozata idei első filmjének kezdő kockáit néztem.

 

 

Egy kihagyhatatlan Rolling Stones koncertfilm - Sweet Summer Sun - Hyde Park Live

2014.03.17. - 12:00 | Gróf István

Amikor életem első Rolling Stones koncertjére bekerültem a bécsi Práter falai közé 1990 júliusában, hálát adtam a jó Istennek, hogy nem oszlottak fel, még mindig a színpadon állnak, és megörvendeztettek engemet is azzal a csodával, amit ott hallhattam. A másodikra, az első magyarországira már elvittem 11 éves fiamat is, hogy megtudja, mi volt apja fiatalságának egyik meghatározó zenei példaképe. Akkor, 1995-ben már sokan arról regéltek, pláne az örökké szarkasztikus hazai sajtó, hogy csak a dollármilliók tartják össze a bandát, azért zenélnek, de már úgysem sokáig. Erre most, rá 19 évre, itt vannak ezek a fiúk, - mert ők mindig azok maradnak - a Hyde Park-i koncerten, a legfiatalabbja 70 évesen, és a rajongó csak ámul- bámul, és érzi, látja, tudja, hogy itt a motiváció nem a pénz: tovább álmodnak ők is, ameddig csak lehet, és persze mi is velük.