Le kell szögeznünk elsőre, hogy nem vagyunk nagy rádió fanok, viszont ismerjük a két mamutot, mint ahogy képben vagyunk az elmúlt húsz év rádiózási univerzumával is. Ahogy mifelénk minden másban, itt is egy óriási fekete lyuk tátong, ebben a szegmensben is az inkább rendezetlennek titulálható, megfoghatatlan viszonyok uralkodtak, és teszik ezt ma is. Az örökös harc a frekvenciákért, vita a közszolgálati és kereskedelmi adók közt, egyszóval harc a hallgatókért, jó adag magyar vircsafttal meghintve, és nemcsak a nagyok közt, hanem lokálisan is. Mindkét adó legalább másfél évtizede sugároz, a Danubius talán az első volt a kereskedelmiek közt, a Sláger pedig hiánypótló. Most pedig nagyon úgy néz ki, hogy november közepétől beszüntetik adásukat. Ez lehet egyeseknek, sőt sokaknak megrázó hírnek tűnik, a Sláger a leghallgatottabb rádió, és a Danubius is népszerű még mindig. Az pedig, hogy így jártak, a történteket utólag áttekintve nem is olyan nagy csoda. Az MR2 Petőfi megjelenése keményen átrendezte a viszonyokat, habár ezt nem nagyon feszegette senki sem. Az addig párszázalékos hallgatóság rövid idő alatt húsz felettire ugrott, és ez bizony már elég érzékeny veszteség lehetett számukra. De ez már csak a jéghegy csúcsán a gleccsert meggyengítő történés volt. Az elmúlt tíz évben gombamód szaporodtak a helyi rádiók, az internet elterjedése is megnyitott rengeteg csatornát. Másfelől a rendszer, amiben élünk erről szól. Ezt kellene már végre átlátnunk, hogy hiába is lenne országos méretű tiltakozás, ez csak egy üzlet. A tulajok elhullottak a magyar politika és pénzvilág útvesztőiben, jönnek az újak, és egy év múlva már senkinek sem fog hiányozni az, ami most óriási veszteségnek tűnik. Annál is inkább, mert a jól ismert hangok fel fognak bukkanni valamelyik másik sávon, vagy épp ugyanazon, mint eddig. Félreértés ne essék, nekünk sem tetszik az elintézési mód és a tömegek semmibevétele, de a két fejlődésre képtelen „cég" miatt nem fogunk még egy szentimentális pillanatot sem okozni magunknak.

A Danubius messze a legnagyobb országos hallgatottsággal bírt nagyon sokáig, tehát felelős szerepe volt a közízlés formálásában. Mivel nem akarunk sértegetni egy komplett népet, nem megyünk bele, hogy ez mennyire sikerült nekik. Annyit jegyeznénk csak meg, hogy mióta a nagy költőnk nevével fémjelzett adó üzemel, szinte csak az ő általuk favorizált zenekarok működnek az országban, megszűntek a playback műsorok a diszkókban, az emberek elvárják, hogy egy dj tudjon mixelni, egy gitáros gitározni, aki énekel, az pedig élőben is tudja prezentálni dalait. Megvolt az esélyük, és uralták is a légtért sokáig, de új idők járnak, és az ő kezdeti vaskalaposságuk és zárt, csak a legkommerszebbet beengedő hozzáállásuk meghozta méltó „jutalmát". A kereskedelmi rádiókban a tulajdonosok diktálnak, és a koncepció is az ő kezükben van. Buza Sándor, aki sokáig a zenei főszerkesztő volt, feltűnt szinte minden nagyobb rockzenei eseményen is anno - Pantera koncerten láttuk pl. bőszen bólogatni -, de amikor megkérdeztük tőle, hogy mondjuk egy lájtosabb, hasonló dolog miért nem fér be hozzájuk, azt mondta, lehetetlen. Csak a hallgatóbarát, egyszerű dallamú és ritmusú, gyorsan felfogható zenék mehetnek, neki az „csak" a munkahelye. Minden megvehető és pont. Az ő frekvenciájuk is.

A Sláger Rádió kicsit más tészta. Annyiban mindenképp, hogy kínálata, és struktúrája is életképes, mondhatni, kell lennie retro-rádiónak is. A Slágeren beleszaladhatunk akár félóra zenefolyamba is anélkül, hogy az azonnali átkapcsolás kényszere a nyakunkba ugrana. Titkon azt is megvalljuk, hogy néhanapján, korai vidékre indulásokkor, a Lali királyék reggeli műsorába is bele-bele mélyedtünk. Azonban az, hogy egy ország legnépszerűbb adója egy ilyen tematikájú, zenei kínálatú rádió, az ismételten nem tűnik túl pozitívnak. Felgyorsult világunkban egyre világosabbá válik, hogy aki lemarad, az kimarad, sem a múltban ragadni, sem a jövőben lebegni nem ajánlatos. A jelenben kellene lenni, és a régről hozott értékeink, illetve a jövőről alkotott terveink összegyúrásából alkotni, befogadni, továbbadni, fejlődni - egyszóval élni. Ez ebben az országban nem megy sajnos, erre jó példa a több évtizedet átölelő, populáris slágereket szelektíven sugárzó adó is. Nincs azzal semmi baj, ha meg-meghallgatunk pár régi nagy kedvencet, de sokan leragadtak egy-egy adott korszaknál vagy stílusnál, és annyira megszokták, hogy már csakis azt a világot fogadják el. Ez pedig a lassú elmúlást jelenti a mi olvasatunkban. Pont a Sláger hallgatói azok, akik elfelejtették, hogy az akkori lázadásuk nem múlott el, ma is él, csak épp korszerű és mai. Igaz, ők már kimaradtak a folyamatból rég, ezért hat nekik idegenül a „fiatalok zenéje". Pedig a zene egyetemes, hisz csak a befogadó nyitottságától függ az, hogy mi az, ami igen, és mi az, ami már nem. Soha a könnyűzene nem volt ilyen sokszínű és szerteágazó, soha nem volt ennyi előadó, és ilyen izgalmas stíluskeveredések. Csak szinte most már annyi a nagy sztár, és követendő irány, hogy nehéz megtalálni a saját világát az egyénnek, úgyhogy nem is próbálkozik vele. Pedig érdemes lenne. Az biztos, hogy a két új sávtulajdonos közül legalább az egyik megpróbálja majd betölteni a hiányt, ami keletkezett az ő vereségük által, és nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy kijelentsük, sikerülni is fog neki.

A két nyertes pályázó közül az egyik az Est médiacsoporthoz köthető cég, ők tulajdonolják a Cafe 98.6-ot is, és ez mindenképp ígéretesen hangzik, plusz felveti egyből a Petőfivel való konkurálás lehetőségét is. A másikak a Lánchíd Rádió üzemeltetői, itt nyilvánvalóbb a politikai kötődés, de az elsőnél is fennáll sajnos ugyanez.

Nagy tragédia nem történt, azonban az elintézési mód és a történések tükrében ismét látható, hogy hiába a népszerűség és a nagy név, a sok pénz, a kemény politikai lobbi, ezek mit sem érnek, ha az ellenérdekeltnek még több van belőlük. Az erősebb kutya b.szik ismét, mint ahogy mindig is tette, és tenni is fogja. Moralitással és empátiával biztos nem, valószínűleg már pénzzel sem, tehát sehogy sem menthető a két kövület, és ez így is van jól. A fejlődés megállíthatatlan, de hát ezt akartuk. Vagy nem?