Mivel előzenekar nem állt ki a kedd délutáni kezdésre, az ő idejüket az új főhelyszínen a feltehetően technikai problémákat megoldó technikusok használták fel.

Pontban este fél hétkor állt ki a „Jazz mindenkinek" címkével ellátott, főként a klasszikus jazzt interpretáló előadókat megszólaltató program első előadója, a The Coquette Jazz Band. A nemzetközi tagsággal verbuvált a klasszikus, Louis Armstrong fénykorában bejáratott hangszerösszetételben állt színpadra. A trombita (Hofecker Dániel), pozan (Papp Mátyás, zenekarvezető) és klarinét, szaxofon (Milos Milojevic- Szerbia) alkotta fúvósszekció, a zongora (Bartha Mátyás), bőgő (Hofecker Mátyás), dob (Oleg Markov, Ukrajna) összetételű ritmusszekció, valamint Elina Viluma énekesnő (Lettország) felállású formáció főleg a jazz megszületésének és virágkorának múlt század eleji korából játszott számokat. A charleston, a foxtrott, a shimmy táncok zenéje, a swing- és a dixieland muzsika ma is hallható ugyan élőben, de napjainkra egyre kevesebb az ezirányú zenét játszó zenekarok száma, beleértve a közelmúltban még igencsak népszerű dixieland bandákat is. Így akár kuriózumnak is tarthattuk fellépésüket.

A zenekart Papp Mátyás harsonás vezette, ő is konferált, és kedves közvetlenségével tartotta a közönséggel a kapcsolatot. Stílszerűen a The opener c. swinggel kezdtek, majd egy Count Basie szerzemény ment le előadásunkban (elég vérszegényen). A zongorista (a következő fellépő zenekar hatalmas Hammond orgonája közéjük telepítése miatt) elég távol ült a zenekar többi tagjától, emiatt nehezen kommunikálhattak. A harmadik nótánál már a színpadra jött Elina, a szólista is, és rögtön bensőségesebb lett a hangulat. A hölgy hibátlanul énekelt, jól frazírozott, félrecsúszott hangot nem hallhattunk tőle, és éneklésével, mozgásával, öltözködésével meg tudta jeleníteni, vissza tudta idézni a kort, melynek hangulatát felelevenítették az este folyamán. Pózmentessége, mely talán előnye is lehetne, rutintalanságából fakad. Ugyan nem mindig igaz, hogy 120-as mellbőség felett lehet csak igazán jól éneklő jazzdíva valaki, de a hangerő a tüdőkapacitástól is függ. A lett hölgynek nem volt meg ez az adottsága, (az est folyamán később ez be lett pótolva!), az átütő hangerő helyett azonban meglepő magasságban, biztosan énekelte akár a műsorában következő lassú bluest, akár a vidám dixiet (Everybody Loves My Baby), akár a felelgetős énekkel feldobott charlestont (Pretty Eyes).

A műsor végén énekelt két Ella Fitzgerald- Count Basie- dal, a zongorán szépen, érzelmesen felvezetett lassú ballada, majd a sodró lendületű swing (Tender Eyes) előadását már a közönség vastapsa kísérte, így nem menekülhettek meg a visszatapsolás után a ráadás dal, a Goodie- Goodie c. evergreen előadása elől. Jó volt látni a huszon-, harmincéves fiatalokat nyakkendőben, felgyűrt ujjú fehér ingben, korabeli sapkában játszani, jó volt látni, ahogy a bőgős kétujjas (mutató- és középső) pizzicato technikával bűvöli hangszerét, jó volt hallani a zenekarvezető szájából az egy-két, egy-két-hár-négy beszámolásokat. Néhány szó a zenei teljesítményekről: Papp Mátyás pozanjátéka magabiztos, rögtönzései élvezetesek voltak, ugyanúgy, mint Milos Milojevic szaxofon-, de kiváltképp klarinétjátéka, mely inkább a korábbi időszak zenéjében használt. Vijjogott, szárnyalt a csurák, megszólaltatója pedig testjátékkal besegítve jelezte, hogy ő is nagyon élvezi a zenét. Harmadik kiemeltem a zongorista, Bartha Mátyás, aki a kezdeti nehézségeken átlátva megbízhatóan kísért, és időnként ragyogóan szólózott is.

30 percen belül a negyedik, a legnevesebb Mátyás is pódiumra lépett az est folyamán, azaz a várva-várt Kéknyúl formáció lépett a színpadra. 2014-ben az együttes az addigi orgonaközpontú, instrumentális, blues-zal, soul-lal tarkított jazzt játszó karakterét megváltoztatta, és egyértelműen kemény fúvóskórussal megspékelt funky alapú, énekközpontú soul zenekarrá alakult. Premeczéket már többször hallhatta a vasi zeneszerető közönség, hiszen 2014 szilveszter előestéjén trióval (gitár, dob, orgona), a '15-ös Lamantinon pedig a Premecz - Gyárfás jazz trióval lépett fel.  Most először jelent meg azonban a nyolctagú, teljes Kéknyúl formáció itt.

Ámbár a zenekar bemutatása ezúttal elmaradt, most felelevenítem névsort. A színpad bal oldalán Mátyás cucca, a hatalmas Hammond B3-as, mögötte a hozzátartozó másik „szekrénnyel", a Leslievel, kiegészülve egy szintivel és egy kis elektromos orgonával. Premecz mellett állt régi zenésztársa, Csókás Zsolt gitáros, és az új funky basszeros, Bata István. Hátul, a doboknál szintén az egyik alapító, Badics Márk ült, a színpad jobb oldalán pedig a háromtagú fúvóskórus, Jász András szaxissal, Puskás Csaba trombitással és Kováts Gergő baritonszaxissal. A banda frontembere, akinek nem kellett ezt a „szakmát" eltanulnia sem Mick Jaggertől, sem Kóbor Jánostól, hiszen félig-meddig színész, az Amerikából visszatelepült Andrew Hefler.

A hat számból és ráadásnótából álló műsorukat a két legutóbbi stúdióalbumukról (The Wind Plays Me, 2014, Crowded Universe, 2015), majd a zömében ezekkel készült koncertlemezről (2017) válogatták. A Kéknyúl koncertjét hallva megállapíthatjuk, hogy a tavaly beszerkesztett, majd az idén kihagyott soul nap végül is - burkoltan- visszatért, mégpedig nem is akárhogyan: Amerikában meghonosodott tálalásában - az énekes elvegyülése a közönség közé, a fúvósok koreografált tánclépései, állandó negyedeket tapsolással a közönség bevonása az előadásba, stb.- nem volt kétséges a siker. A második szám után már Andrew bíztatására felkerekedett jó néhány tinilány (valószínű, táborlakók), és önfeledt táncolásba kezdtek a zenekar előtt. A közönség is jól érezte magát, végig tapsolta a menetet az egyértelműen extatikus zenét játszó banda jóvoltából. Az All Life Long-ot együtt énekelték a zenészekkel, akik közül a három fúvós kivételével mindenki részt vett a vokálokban. Új anyagukból, a Criminal funk c. soundtrack-jükből is idéztek az este során.

A fúvóskórus a korábban színpadon levő zenekar rezeseinél nagyságrendekben jobban, erőteljesebben, élesebben szólt. Jász András elismert jazzszaxofonos jóvoltából jó néhány, igaz, nem hosszú, de szárnyaló rögtönzésnek is fültanúi lehettünk. Ugyanez mondható el az Andrisnál két fejjel magasabb, óriás termetű trombitásról, Puskás Csabáról, aki pengeélesen fújt aznap este, és a műsoruk utolsó nótájában egy szédületes magasságokban harsogó impróval is meglepett. Csókás Zsolt gitáros a basszeros és a dobos mellé beállt csak ritmusozni aznap este. Nem akart, vagy nem kapott lehetőséget, nem tudni. Ugyanez vonatkozik a főnök, Premecz zenéjére. Azt, hogy Magyarország legjobb orgonistája nem főszereplője a zenekarának, azt már tudomásul vettük, de hogy minden második számban rögtönöz csak, úgy, hogy a fronton zajló showelemek elvonják még ezekről is a figyelmet, az már kissé bosszantó. A kifejezetten jó hangulatot teremtő műsorukat a ráadásként játszott Pinky Pinky c. rocknótával zárták a fiúk.

Az átlagosnál jóval több átszerelési idő (majd' 40 perc) után ismét teljesen más stílusban, ezúttal big band kategóriában zenélő új szereplők következtek. Az egyetlen professzionális, és legtöbbet foglalkoztatott hazai zenekar, a Budapest Jazz Orchestra azzal a Tóth Verával következett, aki talán a ma élő legjobb torkú magyar énekesnő. Nos, a nagy létszámú csapat a felállást illetően tartotta a hagyományokat: a szaxofon-kórus (Ludányi Tamás, Csejtei Ákos, Zana Zoltán, Varga György és a zenekarvezető, karmester, szóvivő Kollmann Gábor) az első sorban ült. Mögöttük a négy harsonás (Schreck Ferenc, Skerlecz Gábor, Frolov Ákos, Nagy Viktor Dániel), és mögöttük a legharsányabb hangú trombitások, szintén négyen (Tulkán Péter, Magyar Ferenc, Kós- Hutás Áron, Pecze Balázs). A zongoránál Juhász Attila, a gitároknál Birta Miklós, a basszusgitár, nagybőgő poszton Hárs Viktor, míg a doboknál Serei Dániel ült. Nemcsak Count Basie, vagy Duke Ellington korában, hanem jóval később is, sőt, az Újvilágban napjainkban is a big band zenészek frakkban, csokornyakkendővel, megengedőbb variációban fekete, mellényes öltönyben, kiszidolozott, csillogó rezes hangszereikkel ültek-ülnek a nagyérdemű elé. Ehhez képest óriási különbség volt most a pesti zenészeket végignézni: egyenruhában voltak ők is, azaz nyakkendő nélküli fehér ingben és világoskék farmernadrágban. De tényleg nem a külső számít!

A II. világháború utáni hazai big band zene égboltján évtizedekig egy meghatározó csoport volt számottevő: a Deák Big Band. A most 90 éves Deák Tamás 3 évtizeden át uralta a szakmát, lemezek tucatjait rögzítette akkoriban, és bizony, bekerülni a zenekarába igencsak nagy megtiszteltetésnek számított. Az együttes megspórolta a karmesteri posztot: ezúttal nem a leginkább elterjedt gyakorlatot követve, miszerint a zongorista teszi ezt. A feladatot a kellemes humorú szaxofonos, Kollmann Gábor vállalta magára. A neves angol pozanos, Matt Harrison egy erőteljes swingjével, benne Kós- Hutás ragyogó trombitarögtönzésével kezdtek, majd a bemelegítés után színpadra lépett Tóth Vera is. Az énekesnő a bulvársajtóban kürtölt pletykák szerinti lefogyásáról a hírek igaznak bizonyultak: Vera csinos, mély dekoltázsú blúzával, merész, testre simuló nadrágkosztümjével, magassarkú cipőjével, elegáns mozgásával kifejezetten vonzotta a tekinteteket. A közönséggel való kapcsolattartása közvetlen volt, mosolygott, kacsintgatott, humorizált, és még a tegeződésében sem akadt kifogásolni való.

De nem ezekért jött Szombathelyre, hanem énekelni. És ezt el is kezdte a Nem tudom c. saját dalával, majd folytatta az ennél jóval pergőbb Let The Good Times Roll örökzölddel, a kihagyhatatlan Ray Charles balladával, a Georgia On My Mind-dal, majd a legutóbbi, IV. albumáról a szintén saját Sorskerék c. dalával. Sokoldalú előadó: hangja a jazzrajongóknak, a populáris zenét kedvelőknek, a bluest-, gospelt szeretőknek egyaránt tetszik. Miért? Mert olyan veleszületett hangadottsággal, az évek során megszerzett rutinnal, jó zenei ízléssel és szuggesztív előadói képességgel rendelkezik, ami ritka ma Magyarországon. Elképesztő magasságokban is tisztán énekel, de az alsó régiókban is erőteljes, jellegzetes, jól megkülönböztethető hangszínével, biztos hangjával alapozza meg hírét.

A koncert folytatásában ezután a jazzerek kedvére tett inkább a zenekar és Tóth Vera. A Fly Me To the Moon c. F. Sinatra- C. Basie jazz standard, Etta James At Last c. szerelmes ódája, majd a Fever c. soul sláger következett, melyek mindegyikében néhány rövid, de ötletes énekimprovizációjával tette színesebbé, élvezetesebbé a koncertet. Ez utóbbi dalban Hárs Viktor az addig használt basszusgitárját nagybőgőre cserélte, mely rögtön áthallott a termen. A szünetben a Lamantin- fesztiválok plakátjait olvasgatva-nézegetve vettem észre, hogy idézett bőgősünk, Viktor már a II. szombathelyi találkozón, 2001-ben is itt volt, mint fellépő vendégzenész. Megható volt két szám között Kollmann Gábor zenekarvezető köszönetnyilvánítása Friedrich Károly pozanos és László Attila gitáros személyének, akik tanárokként elindították a modern big band oktatást a Főiskolán (előbbi jelen is volt a koncerten). Szintén megható volt a tapolcai művésznő megnyilatkozása serdülőlányként átélt zenei élményeiről, példaképeiről. Ezt példázandó Ray Charles Hallelujah I Love Her So, majd Aretha Franklin Like a Natural Woman, Shirley Bassey Big Spender, végül a sorban egy hazai, László Attila dallal, a Nincs édesebb az életnél cíművel zárta a blokkot, mely utóbbinál Vera is, és a gitáros Birta Miklós is eleresztette fantáziáját egy-egy rögtönzés erejéig.

A Franklin- bluest olyan átérzéssel, olyan érzelmi töltettel közvetítette a művésznő, hogy, körbenézve a nézőtéren, a zenekaron, itt is, ott is láttam egy-egy könnycseppet eltörölni a szemek sarkában. Nem voltam egyedül. A koncert záródarabja a Besame Mucho c. latin örökzöld volt, ismét nagyszerű arrange-al, ahol a trombiták uralták a játékot: Tulkán Péter olyan emlékezeteset improvizált benne, hogy erre mindenki felkapta a fejét. A színültig megtelt nézőtéren a hatás nem maradt el: vastapssal követelték ki Verától és az Orchestrától a ráadást, a New York, New York c. örökzöldet. Észre sem vettük, hogy az est leghosszabb, majdnem 100 perces előadása véget ért.

Jól debütált a fesztivál új helyszíne: heterogén zenéjével élményben egyértelműen sok szépet és maradandót adott ezen az estén.