Ahogy Kátai Zoltán fogalmazott, Cseh Tamást mindenki ismeri, mindenki a „legjobb barátja" volt, de ha ez nem is igaz, annyi bizonyosan, hogy egy kor emblematikus alakja volt. 1943-ban született, képzőművésznek készült, de a zene, ami mindig is jelen volt az életében, majd Bereményi Gézával való megismerkedése más utakra vitte. Azt tervezte, hogy nyugdíjas korában majd visszatér az ecsethez, de erre korai halála (2009. augusztus 7.) miatt már nem kerülhetett sor. Ez a bizonyos egymásra találása a szerzőpárosnak 1970-ben történ, abban az évben több száz dalt írtak, egyiket Jancsó Miklós betette a Még kér a nép című filmjébe is. Tamás ezután kapott ajánlatot a Huszonötödik színház igazgatójától, amit eleinte elutasított, végül 1972-ben itt volt az első nyilvános fellépése.

Akkoriban minden zenész zenekarokban működött, így ő is zenésztársakhoz csatlakozott, életreszóló barátságot kötve Kecskeméti Gáborral, Márta Istvánnal és Novák Jánossal. Ez volt az Ad Libitum együttes. Első lemeze a Levél a nővéremnek, majd ennek sikerén felbuzdulva az Antoine és Desiré, a Fehér babák takarodója, Műcsarnok, Frontátvonulás, stb. következett termékeny pályafutásában.

Ezen az első, megemlékező esten főként ezekről a lemezekről hallhattunk dalokat a két énekes kitűnő tolmácsolásában. A dalok között Kátai Zoltán beszélgetett Ölveczky Gáborral, felidézve hosszú barátságuk éveit, indiánná válásukat. Ez az indiánság éppúgy Cseh Tamáshoz tartozott, mint az énekmondás, elkülönülést jelentett, egy játékot, amelyben azok lehettek a résztvevők, akiket idealizáltak, egyfajta erkölcsi magaslaton élhettek a sátraikban, maguk készítette ruháikban, a Bakony egy eldugott kis zugában, távol rendszertől, amelyben sehogyan sem találták a helyüket. Még két könyvet is írt ebben a témában: a Hadiösvényt 1997-ben és a Csillagokkal táncoló Kojot-ot 2006-ban. A könyveket saját rajzai illusztrálják.

A műsorra szép számmal gyűltünk össze. Miközben a dalokat hallgattam, felidéződött bennem is az én Cseh Tamás-történetem. Még középiskolások voltunk,  a barátnőm szüleinél bukkantunk rá a Fehér babák takarodója lemezre, ami aztán rajongókká tett minket. Érettségi után Budapestre kerültünk továbbtanulni, ahol a sokféle kulturális lehetőségben úgy lubickolhattunk, akár a tejfölbe pottyant béka, hogy aztán addig tapossunk és kapálózzunk, míg megszilárdult alattunk valamiféle ízlés alapja, ami meghatározója volt további életünknek. Azokban az években minden fellépésén ott voltunk, rongyosra hallgattuk a lemezeit, pedig gondtalan ifjúságunkban inkább csak éreztük, mint felfogtuk dalainak értelmét.

Most, ennyi élettapasztalattal a hátam mögött, már egészen másként hatnak rám ezek a dalok. Nemrég Tamás dalairól beszélgettem valakikkel, és mindannyiunkban felmerült egy kérdés: hogy nem lettünk öngyilkosok ennyi depresszió, reménytelenség, kiábrándultság után, amit ezek a szövegek hordoznak? Akkoriban megvédett minket saját ifjúságunk, ami még kevés bánatot, de annál több szép reményt tartogatott, és mert életünket szépen bele tudtuk illeszteni a lehetőségeink keretei közé, megelégedve az élet adományaival haladtunk céljaink felé, néha háborogva, de sohasem fellázadva. Mi akkor nem voltunk kallódó emberek, de most, a "középkor" küszöbén, találkozva régi arcokkal, már szomorúbb a kép.

Ott ültünk hát a padokon ebben a szúnyogos-balzsamos nyári estében, együtt énekelve a jól ismert dalokat, felidézve emlékeinket önmagunkról és Cseh Tamásról. Nyugodj békében "Füst a szemében" törzsfőnök!