- Hova mész? - kérdezi egy ismerősöm.
- Könyvtárba - mondom.
- Én nem igen olvasok, ha igen, akkor a neten.
- Én szeretem a papír illatát, azt, hogy kézbe vehetem, bekuckózhatok vele bárhová.
- És miket szoktál olvasni?
- Nagyon szeretem a verseket, meg most éppen Scott Fitzgerald-ot.
- Verseket? Ki olvas ma verseket? - neveti el magát.

Hát én. Régieket és újakat, mert a kortárs költészet is nagyon izgalmas. Nemrég az a szerencse ért, hogy személyes ismeretséget köthettem egyik kiváló képviselőjével, Cs. Nagy Lászlóval, akivel leültünk egy üdítő mellé beszélgetni irodalomról, életről, mindenféléről.

Talán nem árulunk el titkot azzal, hogy mi egy generációhoz tartozunk, fél szavakból is....

Hát én már hatvankodom - nevet fel Laci.

Mesélj magadról egy kicsit!

Falusi gyerek vagyok, Csepregen nőttem fel, ott is jártam iskolába. A falusi gyerekek élete abban az időben gyönyörű és élménydús volt. Tobzódtunk az örömökben. Olvasni már akkor is imádtam. A szüleim, bár nem voltunk jómódúak, de könyvet, azt mindig vettek. A családban nem volt senkiben olyan indíttatás, hogy írással foglalkozzon, akkor még nekem sem, de nagyapám, aki parasztember volt, nagyon szeretett olvasni. Róla mintáztam a Jöttem című novellám hősét is.

Mikor kezdtél el verselni?

Gimnazista koromban, az első érzelmi viharok hatására. Akkor még divat volt, hogy a lányok emlékkönyvébe írtunk. Már akkor is éreztem, hogy valami szokvány megfogalmazás nem lehet elég. Az egyik bejegyzésből aztán házasság és három gyerek lett.

Mégsem irodalmi pályát választottál akkor.

Nem. Érdekeltek a gépészeti dolgok, végül autószerelőnek tanultam. Már a katonaság után gondoltam arra, hogy jó lenne tanítani, de az akkori életemet lefoglalta egy családról való gondoskodás, építkezés, sport (kézilabdáztam, és nem is rosszul), már nem fért bele pályamódosítás. Később, amikor már a gyerekeim akkorák lettek, hogy nem igényeltek annyi velük való foglalkozást, újra elkezdtem írni. Érdekes módon, prózával kezdtem.

Nagyon sok minden érdekel, írásaimban keveredik a valóság, a képzelet. Írtam egy kisregényt, igaz, hogy az asztalfióknak, ami nem a klasszikus értelemben vett sci-fi, de a jövőben játszódik. Arról szól, hogy mi történik akkor, ha az ember tönkreteszi az édesvíz készleteit, ennek emberi, környezeti vonatkozásairól. Sokat olvastam ebben a témában. Amúgy is úgy vagyok, hogy ha valami érdekel, szeretek mélyebben belebúvárkodni.

 

A vers vagy a próza áll hozzád közelebb?

Most már inkább a vers.

A verseid gyönyörűek! Engem József Attila költeményeire emlékeztetnek, aki kedvencem, nagyon szép és kifejező szóképeket és rímeket használsz, amit a kortárs költők csak félve alkalmaznak. Nemrég hallottam egy beszélgetést Karafiáth Orsolyával, hogy az egyik legnépszerűbbet említsem, aki azt mondta, hogy már nem trendi rímeket használni, a mai kor túlhaladta ezt. Szerinted is?

Imádom a verseit. Kezdetben én is szabad verssel próbálkoztam, igaz, nem is ismertem még annyira a különböző versformákat. Lehet szabad verset írni, attól még ismerni kell a költészet alapjait, hogy tudja, mitől akar eltérni! Én  a klasszikus felé mozdultam el.

Én, mint versszerető ember ezt jobban is kedvelem. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, hogy az énekelt szöveg is jobban megragadja az embert.

Igen. Az biztos, hogy a szabad vershez még jobban kell tudni verselni.

Vannak kedvenc költőid?

Juhász Gyula, Petri György, Faludy, József Attila, természetesen, Király Gábor, Karafiáth Orsolya....

Jó, hogy említetted József Attilát, mert nekem is legkedvesebb, és szerintem a te verseidben is az ragadott meg, hogy rá emlékeztet a kifejezésmódod, ahogy két szóval láttatni tudod a dolgokat.

Nehéz, mert lehet, hogy az olvasó egész mást lát bele, mint amit én akartam. Nekem annyiból van könnyű dolgom, hogy igazából én magamnak írok.

Jó néhány versedet megosztottam egy közösségi oldalon, és volt olyan, aki rám írt, hogy ezt nem Nagy László írta. Válaszoltam, persze, hogy de igen, csak ő egy másik. A stílusból is lejön annak, aki kicsit is ismeri.

Apai nagyanyámat hívták Nagy Rózának, aki lányfejjel nevelte fel édesapámat. Az ő emléke miatt sem vagyok hajlandó nevet változtatni. Ha olyan helyen jelenik meg a versem, ahol ott a fényképem is, akkor egyértelmű, hogy rólam van szó, ha pedig kép nélkül, akkor a Cs. Nagy László nevet használom. Én is kaptam már a fejemre a név miatt, pedig eszembe sem jutna elbitorolni a nagy költő nevét.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Az irodalom egy kemény piac: a legtöbb kiadó azzal utasította el a megjelentetést, hogy ismeretlen nevet bevezetni nagy kockázatot jelent. Ezt nem tudják vállalni.

Na, akkor bravó! A kortárs irodalom, kevés kivétellel, mehet a levesbe! Nem fog megjelenni, maximum magánkiadásban. Vagy ami mostanság nagy divat, hogy figyelemfelkeltő performanszokat tartanak a művészek, gyakran nem is kapcsolódva művészetükhöz, a lényeg, hogy minél nagyobbat durranjon, az sem baj, ha botrányt okoz. Sőt!

Nagy nevek küzdenek ugyanezzel a problémával.

Mostanság más marketingre van szükség, úgy látszik.

Virtuális mentorom, Király Gábor, legnagyobb „kritikusom", nagyon jó tanácsokat kapok tőle. Előfordult, hogy némelyik versemet meg is zenésítették.

Remélem, hogy mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy írásaid minél szélesebb olvasóréteghez eljuthassanak! Talán álljon itt a végén az a versed, amiben megfogalmaztad költői hitvallásodat:

Sajgó sorok között (ars poetica)

Meghalni sajgó sorok között,
csak mi tudunk és senki más.
Ha feltépi végzetünk a szó,
nem létezik többé megalkuvás.

Fellobog bennünk az estek meséje,
a gyermekévek már nem látszanak.
Mégis, új hiteket vésnek kőbe
a lelkünkben tolakvó szép szavak.

Mi hajdan apró volt, jelentéktelen,
a papíron lesz lángolva óriás.
Vajúdva születik hamvainkból
minden igének szánt tollvonás.

Mi sajgó sorok között halunk
és velük száll belőlünk a lélek.
Hitünk ha törik is néhanap,
újjáélednek a fásult remények.

Mert lelkünk ég a sorok között
és felfénylik e szegényes templom.
Nekünk a végtelen játszik zenét
s mi kondulunk minden harangon.

Kapcsolódó írásunk:

Sínencsikorgó versek - Bemutatjuk Cs. Nagy Lászlót

2018.08.01. - 01:00 | vaskarika.hu

"...versét már a térdén zongorázta, de megtorpant ujján az ütem, egy sort tömény vonatfüttyben ázva kapart nadrágjára, nélkülem. Már nem is láttam, nagy füst takarta, csak hallottam ahogy lépeget, s viszi magával élre-kaparva, a sínencsikorgó verseket." Cs. Nagy László verseit ajánljuk olvasóink figyelmébe.