1998-ban, 21 évesen a hazai viszonylatban már befutott Spo-Dee-O-Dee- lemezzel is kirukkoló formációjával, Szabó Tamás szájharmonikás és Nemes Zoltán zongorista oldalán ontotta magából az amerikai feketék népzenéjét, melyet 2001-től saját bandájával, a Pure Blues csapatával folytatott. 2004-ben határozta el, hogy a blues szülőföldjére, Amerika déli államaiba megy, ahol lehetősége lesz arra, hogy a legautentikusabb forrásból, az ottani néger muzsikusok zenéjét tanulmányozva sajátítsa el minél tökéletesebben a műfaj jellegzetességeit.

A történet ismert, ezért csak röviden ismétlek: 2013-ban, 200 versenyzővel megküzdve, megnyerte az International Blues Challange versenyt Memhisben szóló/ duó kategóriában úgy, hogy egy magánkiadó jóvoltából 2009-ben mindössze egy lemezt (Southern Experience), és még egy, már szélesebb körben elérhetővé váltat (The Treaser, 2011) tett le a szakma és a hallgatóság elé. Azaz jött, látott és győzött. A befutás után már megsokasodtak a hanghordozói, 2013-ban, 2016-ban, '17-ben és az idén is megjelent egy- egy albuma. Ezek, talán a 2017-es Something Poppin'-t kivéve, az akusztukus blues kategóriájába sorolhatóak, így a most bemutatandó Back To Alabama c. lemeze is. És persze az elismerések jöttek-jönnek továbbra is. 2014-ben a Blues Blast Magazin versenyén jelölték CD-jét a legjobb akusztikus lemezek közé, sőt, a neves brit Mojo Blues magazin is a Moving c. munkáját beválasztotta a világ legjobb három blues lemeze közé.

Két, egymást követő napra lett beharangozva a lemezbemutató koncert a hazai blues-műfaj fellegvárába, a Muzikum klubba, de egy héttel előtte már elfogytak a jegyek még úgy is, hogy az itteni jegyárak duplájáért mérték ezeket. Mi a második, a pénteki eseményen vettünk részt. Az ősszel két félnap alatt rögzített lemezen szereplő amerikai zenészeket, énekeseket most hazaiak képviselték, így a gitáron, basszusdobon játszó és éneklő Szűcs Gáboron kívül Pengő Csaba bőgőn, K. C. Brown szájharmonikán zenélt, és Kállai Kiss Zsófi, valamint Jonathan Andelic vokáloztak.

Az első hat számban szólóban játszott a hazatért muzsikus, igazi root bluest. Hazai színpadon - még ha sok hasonló stílusban előadó pályatárs koncertjeit hallhattuk- halljuk-, nem szoktunk hozzá ehhez az expresszív, eredeti fekete zenei kifejezésmódhoz, echte blues-hangulathoz, shouter-énekléshez, amit Weevil kínált nekünk. Igen, ez már egy felsőbb kategória, amit nem hiába ismert el a szakma is szerte a világban. Mind a nagy blueszenészek cover számai, mind a kezdő Kokomo Arnold-bluesa, kortársának, Mississippi John Hurtnek Casey Jones c. opusza, vagy a nagy példakép, John Lee Hooker markáns foot-tapinggel - lábdobogással - kísért boogie-ja éppolyan élethű mesterművek voltak, mint korábbi sajátjai: a Moving CD-ről idézett Fastest Man c. rag, vagy a még korábbi She Used To Call Me Sugar c. Memphis-blues.

Az első menet második felében aztán beszivárogtak a zenésztársak is: az új lemezről az instrumentális Gulf Coast shuffle mászott füleinkbe bőgővel és pofagyaluval megszínesítve, míg a lemez egyik legátütőbb dalát, a Keep Going-ot Gabesz elfojtott, de mégis erőteljes énekére gospel- vokállal válaszoló énekesekkel már az öttagú unplugged banda adta elő. Ugyancsak az új albumról szólt a John is the Man jellegzetes groovejaival, amit John McAfee szoftverfejlesztő mérnök munkássága ihletett. Majd a fehér blues egyik királyának, Van Morrisonnak egyik kései, 1997-ben írt balladáját, a  Rough God Goes Riding c. bluest nyomták le. Az est egyik legszebb dalát a szerzője is akusztikusra hangszerelte egy csodás szaxofonszólóval megspékelve. Gabeszen kívül a Brown fiú ízléses, változatos harmonikaszólói öltöztették fel a számot igazán úgy, hogy a könny is majdnem kicsorduljon. Zsófi tökéletes hangja - a'la Memhpis Minnie - uralta az ezt követező Alabama album- dalt, a Sasha Said-et, míg a blokk utolsó nótáját, az egyik legsokoldalúbb  korai blues- fater, Clarence Gatemouth Brown szerzeményét pedig Pengő Csabi kétkőrösre bővített bőgő- imprója.

Szünet után Szűcs ismét szólóban adta elő új lemezének sorban első három dalát, az utolsóban, a Braggin'-ben emlékezetesen nagyszerű gitár- imprójával. Mintha a jó öreg Sleepy John Estes-t hallottam volna, ha behunytam a szemem. Ezek után bőgővel megsegítve az Angel Child c. ugyancsak frisset adták elő. Ámbár a közönség zöme feltételezhetően nem beszéli folyékonyan az angolt, a dalokkal kapcsolatban fontos említeni, hogy Little G. zeneszerzői munkássága mellett egyenrangú a dalszövegírása is. Ezek mind önéletrajzi ihletettségűek, és mint a bluesban, az egyénről, annak bánatairól, örömeiről, azaz életéről szólnak. Visszanyúlt időben az Outdated Citizen c. dalával 2016-ra, majd még hátrább, a 2009-es első albumához a Going Back South, és a She's the One című, az iskolapadban tanítható delta- bluesokkal, melyekben, hogy variálja alig- erősített akusztikus gitárjátékát, jót slide-ozott is a mester, és persze használta a hangzásvariálást azzal, hogy néhány esetben lehangolt egy- egy gitárhúrt egy adott számban.

K. C. Brown is bebizonyította ízléses impróival, hogy ott a helye a hazai bluesharmonikások élvonalában úgy, hogy marad a kaptafánál: sem csárdást, sem rock'n'rollt, sem sanzont nem játszik még. Majd a vokalisták is beszálltak énekelni Gabeszék mellé: Zsófihoz hasonlóan az ugyancsak az X- faktorban feltűnt fiatal énekes, Jota partnernőjével finoman-érzékien énekelt a lemezzáró Thank You For The Cruise, majd a World is Mine c. nótákban, hogy aztán a csapat egy közérthetőbb, slágeresebb dallal köszönjön el a közönségtől. A ráadás szám ismét egy közönség-kedvenc boogie, Jerry Lee Lewis Memphis Beat című talpalávalója volt, (miért nem a Spo-Dee-O-Dee, a korábbi zenekaruk névadó rock-ja?) ezúttal billentyűveréstől mentesítve, de gitárral és harmonikával annál jobban feldúsítva.

A bő kétórásra sikeredett lemezbemutató részint a koncert zenei változatossága, részint a mindenkit mellbevágó profi hangzása, igényessége, részint a művész magánéleti történéseit lekövető „felkapottság" - esetünkben főszereplőnk Amerikából való hazaköltözése miatti sikere - hosszú sorokat indukált a koncert után már lenn, a földszinten. Sokan megvették és dedikáltatták Little G. Weevil új lemezét, emlékezve majd később a péntek esti bulira. Így tettem én is: látó- és kéznyújtás- távolságban elhelyezve azt otthon, a polcomon. Mert bizony, ott a helye!