A Savaria Szimfonikus Zenekar szezonzáró hangversenye a Bartók Teremben
Képgaléria megtekintése2019.06.08. - 00:45 | vaskarika.hu - Fotók: Büki László 'Harlequin'
Három Beethoven művel zárta szezonját a Savaria Szimfonikus Zenekar június 7-én a Bartók Teremben. Közreműködött JongEun Lee hegedűn, a zenekart vezényelte Ender Sakpinar.
HIRDETÉS
Az évadzáró hangverseny - bérleten kívüli előadásként - a Szimfónia és Harmónia bérlet tulajdonosainak ingyenes volt. Ezúttal három Beethoven darab szerepelt a műsorban, az Egmont-nyitány, a D-dúr hegedűverseny, op. 61 és a VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92.
Egmont-nyitány
1809-ben Beethoven felkérést kapott a Theater an der Wien igazgatójától, hogy komponáljon kísérőzenét Goethe Egmontjához. A zeneszerző - akit mindig is vonzott a színház és a színpadi muzsika világa - örömmel tett eleget a kérésnek, s az 1810. júniusi előadásra el is készítette a kilenc számból álló kísérőzenét, amelyet utólag, néhány héttel később egy zenekari nyitánnyal is kiegészített. A teljes Egmont-zenét ma már csak kivételes alkalmakkor játsszák, a nyitány ezzel szemben töretlenül őrzi népszerűségét a koncertpódiumon.
Az Egmont-nyitány azoknak a szimfonikus Beethoven-műveknek a sorát folytatja, melyeknek középpontjában - az Eroicától kezdődően, a Fidelión, a Leonóra-nyitányokon és az V. szimfónián át - a hős alakja, a hősi gondolat áll. Goethe Egmontja is szabadsághős: eszményi lovag, aki az idegen elnyomó hatalommal szemben a nép oldalára áll, s ezért a király kivégezteti.
A nyitány lassú bevezetése a végzet, a gyász hangján indítja a művet. Ezt erősíti már maga a hangnem, a sötét tónusú, tragikus színezetű f-moll is. Két, egymással kontrasztáló zenei gondolatból épül fel a bevezetés: a vonósok marcato akkordjaiból és a fafúvók imitációs vonalaiból. Az utóbbiból születik meg a nyitány gyors főrészét előkészítő Desz-dúr zene és az a jellegzetes, egy kisszekund fellépést követően a mélybe zuhanó motívum, amely a mű főtémájának is alapul szolgál. Ez először a csellókon szólal meg, majd - hosszú fokozást követően - a teljes zenekaron is fölhangzik. Az Allegro szakasz - mint Beethoven több nyitánya esetében - ezúttal is szonátaforma. A második témát és a kidolgozási részt a lassú bevezetés anyagaiból, a markánsan ritmizált forte vonósakkordokból és a rájuk felelő fúvós pianókból alakította ki a zeneszerző. A művet lezáró coda utal közvetlenül a színpadon zajló drámai cselekményre, itt ugyanis Beethoven a teljes Egmont-zene befejező számát, az F-dúr "Győzelmi szimfóniát" idézi. Az Egmont-nyitány így - akárcsak a néhány évvel korábbi III. Leonóra-nyitány - megelőlegzi a teljes dráma végkifejletét, végpontját is.
D-dúr hegedűverseny, op. 61
Beethoven egyetlen hegedűversenye szokatlanul gyorsan, szinte lázas alkotótempóban született 1806. vége felé - bemutatójára közvetlenül karácsony előtt került sor Bécsben, Franz Clement hegedűművész közreműködésével. Három tétele a versenyművek szokásos felépítését mutatja: az első szonátaszerű szerkezet, a második lassú tempójú variációsor egy kantábilis témára és a harmadik lendületes rondó. Mindezek alapján azonban ne gondoljuk, hogy a darab sablonos, vagy elnagyolt volna. A részletek olykor a legkevésbé sem hagyományosak. Talán elég, ha ezúttal csak a kezdőtaktusokra hívjuk fel a figyelmet. Az első ütemben semmi mást nem hallunk, csak az üstdob négy ütését. Az ismételgetett négy mély "d" után hangzik fel a zenekar D-dúr akkordja, s szólal meg egy dallam-féle a hangszereken. Pár taktus múlva ismét a dob következik, ezúttal "a"-hanggal. Majd a hangismétlés ötletét átveszik a vonósok. "Disz" hangot ismételgetnek - ami elképesztő ötlet egy D-dúr hangnemű kompozíció elején, hiszen azonnal "kivezet" az alapul választott tonalitásból. Hasonló merészségek nemhogy Beethoven kortársainak, a sok generációval későbbi komponistáknak sem jutottak eszébe. Bartók írt üstdobszólós kezdetet befejezetlenül maradt Brácsaversenye vázlatlapjára. A Brácsaversenyt a hátrahagyott vázlatokból előadható koncertdarabbá formáló Serly Tibor azonban nem hitt a szemének, felülbírálta Bartók előírását, s inkább vonós-pengetéssé szelídítette a dobütéseket - mert még az 1940-es évtized végén is bizarrnak találta a pusztán ütőhangszeres bevezetés gondolatát.
VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92
A gyors egymásutánban írt és egyszerre bemutatott V. és VI. szimfónia után három évig nem születik szimfónia Beethoven műhelyében, de egyéb nagyobb szabású zenekari darab sem. Míg versenyművei sorát a hatalmas Esz-dúr zongorakoncerttel tetőzi be és vonósnégyeseit a 74-es és 95-ös opuszokkal gazdagítja, zongoraszonátái közül csak a kéttételes Fisz-dúr (op. 78) és a Les Adieux című szonáta (op. 81a) érdemel említést az 1809-es esztendőből, azután itt is csend támad egy időre. 1811-ben viszont egyszerre két szimfóniát ír Beethoven, a Hetediket és a Nyolcadikat. A VII. szimfóniát 1812 tavaszán fejezi be, és a következő év decemberében mutatja be a bécsi közönségnek. „A tánc apoteózisának"* nevezik ezt a művet, és ha a tánc mibenlétét elsősorban a ritmusban véljük megtalálni, úgy ez az elnevezés találó. A VII. szimfónia valóban ritmusával vésődik bele a hallgató tudatába, és egyes tételeinek is sajátos ritmikája adja egyéni arcélét. Ez a ritmika nem különösképpen differenciált, úgyszólván egyetlen ritmikai képlet jellemez egy-egy tételt. Közel járhat az igazsághoz az a feltevés, amely szerint az antik görög költészet hatása nyomta rá bélyegét a szimfónia klasszikus metrumaira.
"Az első tétel előtt ismét felhangzik a lassú bevezetés, amely általában feszültséget, izgalmat, várakozást kelt, de az A-dúr szimfóniában csupán barátságos előkészület az ünnepre: mert nem kétséges, hogy a gyors szonátatétel parádés ünnep színtere (Bartha Dénes antik lovasünnepet sejt a hetyke daktilusok jelentése mögött). Lassú tétele tulajdonképpen nincs is a VII. szimfóniának. Az ennek megfelelő helyen csodálatos a-moll Allegretto áll, a zeneköltő bensőséges és egyszerű „lépő dallamainak" egyike, amelyet a magyarázók sokféleképpen próbáltak már értelmezni (általában gyászindulónak fogják fel!). A dalformájú tétel egyébként ugyanilyen jogon akár bölcsődalnak is interpretálható, olyan harmonikus és megbékélt zene! Ezt egyébként a kortársak is észrevették, és az Allgemeine Musikalische Zeitung nyomban a bemutató után „az újabb hangszeres zene koronájának" nevezte a VII. szimfónia Allegrettóját.
Hasonlóképpen hiú próbálkozás a scherzo „megfejtése" (Wagner például parasztlakodalomnak interpretálta!). Az eddigi szimfónia-scherzókhoz képest mindenesetre ez a legkönnyedebben lebegő, legdifferenciáltabban hangzó darab, csipkefinom szövetének adekvát megmunkálása nem kis feladat elé állítja a karmestereket. Az orgiasztikus fináléra illik leginkább „a tánc apoteózisa" cím. Témáját népi mélosz ihlette, méghozzá Európa két legtávolabbi pontjáról hozta össze Beethoven ezt a vérpezsdítő táncmuzsikát: részben ír, részben kisorosz népdal-emlékeket olvasztott össze, hogy létrehozza a ritmusnak és dallamnak ezt páratlan hatású, szélvésziramú, abba nem hagyható képletét. A Teplitz fürdőhelyen eltöltött gondtalan, szép nyár minden társas örömét, minden napsütését belekomponálta Beethoven ebbe a mámoros szimfóniába.
/Forrás: Hangversenykalauz/
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1907 szavazat
Új hozzászólás