Epica-Design Your Universe

Az egykoron még Tarja Turunen dívával felálló Nightwish tendenciát teremtett, hiszen azóta sáska módjára szaporodnak az éteri női énekes bandák, köztük pedig kimondva kimondatlanul is erős egzisztenciát harcolt ki a feltörekvő, fiatal Epica. A hollandok nem babráltak sokat a sikerrecepttel, a szokásos operás magasröptű témákat némi hörgéssel szódázták fel, na és persze nagyzenekaros villantásokkal. A rendkívül dekoratív Simone Simons énekesnő mezzoszoprán szólamai ellenállhatatlanok, valamint a kórusok is nagyon szépen kidolgozottak. Az emberben persze óhatatlanul az is felmerül, hogy ilyen testi adottságokkal Simone bizony egy másik szórakoztatóipari műfajban is brillírozhatna akár.:) A Design Your Universe nem számít vízválasztónak a sorban, ugyanakkor az eddigi legprecízebb, legcsiszoltabb anyag, melyben minden egyes apró részletnek megvan a maga helye. Szemrebbenés nélkül váltják egymást a marcona neoklasszikus gitártémák, a direktebb komolyzenei hangszerelésből adódó bombasztok és a lágyabb tónusú motívumok. A zenéből és a női vokál témákból adódó himnikuság elfér a mainstream keretei között, nem is beszélve arról, hogy szigorúbb, súlyosabb alapok el fogják találni a keményebb zene fanatikusait is. A tagváltásoknak köszönhető vérfrissítés szemlátomást rányomja a bélyegét az egész albumra, rendkívül változatos, innovatív megoldásokba is belefuthatunk mintegy reprezentálva, hogy 2009. decemberében mit is értünk jó lemez alatt. Padlófogás alighanem garantált. Aki viszont a hideg téli napokban is inkább az élőzene mellett kardoskodik, bártan vetődjön rá a csapat Miskolci Operafesztiválon rögzített The Classical Conspiracy koncertanyagára.

Kalapács-Apokalipszis

Kalapács József a honi rockélet emblematikus figurája, hiszen anno amit a Pokolgépben töltött esztendők alatt összeénekelt, abból mind a mai napig jó páran profitálnak. A később az Omenben is megfordult Kalács több mint egy évtizede hívta életre szólócsapatát, melyben a legendás Sámán zenekarból is gyűjtött maga köré tagot. Most 2009-et írunk és az Apokalipszis már a hetedik a sorban, a Kalapács zenekar pedig az ország legnépszerűbb tradicionális heavy metal együttesei között van. Számomra a meglehetősen lerágott témaválasztás ellenére is az abszolút tetőpont a 2008-es Mítosz volt, éppen ezért tűkön ülve vártam, hogy végre valahára farkasszemet nézhessek a friss üdvöskével. Bár maga a cím konceptalbumot sejtet, tulajdonképpen egy sztenderd elosztású dalcsokorról van szó, amelyet mégis összeköt a közös gondolatfonál, legalábbis az énekes/frontember elmondása szerint. Józsi legendás hangszálai ugyan némileg megkoptak mára, de még mindig nagyon karakteres az érces, smirglis hangja és remek dallamérzéke mit sem változott az évek alatt, jóllehet emlékezetes pillanatokkal kissé adós marad ezen az anyagon. A fő betli mégis a dalok sematikussága, noha a felkorbácsolt tempó számtalan korai hívet tapaszt majd a hifik elé. Nem egy nótánál sajnos azt érezni, hogy bizony ezt már hallottuk valahol és megszokottnál kevesebb az azonnal ütő, fülbemászó dallam is. Most kivételesen a dalszövegekkel sem ápolok túlzottan szoros barátságot, bármennyire is őszinte témákról esik szó, rengeteg klissé- csapdába sikerült belefutni. Összességében persze bosztohóság lenne elgáncsolni a korongot, tekintve hogy a stílus hívei számára kellemes fogyasztani való, még akkor is, ha ennél hallottunk már jobbat is tőlük...

Sonata Arctica- The Days Of Grace

A nagy előd Stratovarius örökségét istápoló finn Sonata Arctica egyike napjaink legnépszerűbb csapatainak, mely szinte minden évben teltházas koncerteket ad, többek között nálunk Magyarországon is. Az eredetileg szimfonikus power metalként rajtoló északi zenészek simulva a kurrens trendekhez az előző lemezüket már a progresszivitás jegyének szentelték alá, több-kevesebb sikerrel. A pálfordulás után prognosztizálni lehetett, hogy Tony Kakko és társai muzsikájában már csak mementóként szerepel az egykori irányvonal, ami a The Days Of Grays anyaggal sincs másként. Egyszóval aki elsöprő tempóra, orbitális dallamokra vagy éppenséggel stadionhimnuszokra vágyik, jobb ha meg sem próbálkozik a lemezzel vagy csak orvosi felügyelet alatt teszi mindezt. A komplexebb, többsávos zenéket favorizálok viszont vélhetőleg piedesztálra emelik a korongot, tekintve hogy mind a szövegek ritmizálása mind pedig a zenei alapok eltérnek a megszokottól. Néhol egyértelműen a Blind Guardian újkori munkássága ugrik be, de főként a figyelemfelkeltő, egyedi ötletek dominálnak. Az elszállósabb tételeknél pedig még a legmokkányibb agyakban is beindul majd a vezérhangya. Üde színfolt, hogy Tony a szokványos rekesztések mellett bátran nyúl az effektezett technikákhoz is, így egy rendkívül színes világot teremt, mely főleg a korai musicales érát tárja fel előttünk. Egyszerre matekos, egyszerre teátrális. Apró kirakó az egész lemez, órák, napok sőt hetek szükségesek ahhoz, hogy igazán beérjen benned. A The Days Of Grays nem fogja átrajzolni a metal kontinentális térképét, az azonban biztos, hogy a legelvetemültebb kritikusok bizalmát is bírja majd...

Alice In Chains- Black Gives Way To Blue

2002-ben a szakmát és rajongókat is egyaránt megrengette Layne Staley énekes tragikus halála, a heroinfüggő kiválóság eltávozása után akkor és ott úgy tűnt, sosem lesz már többé Alice In Chains lemez. A házában holtan talált énekes pontosan ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint nyolc évvel azelőtt Kurt Cobain, a Nirvana frontembere. Az összekötő kapocs persze nem pusztán a tragikus eseményekhez köthető, mindkettő zenekar a műfaja legsikeresebb csapatai között található, az Alice In Chains esetében túl a 30 millió eladott lemezen. A grunge stílus zászlóshajója tehát 2009-ben vitorlát bont, kérdés persze hogy ezzel saját szobrát rombolja avagy visszatér az őt megillető helyre. Végighallgatva a Black Gives Way To Blue-t alighanem az utóbbi opciónál maradhatunk. Furcsa ugyan, de semmiképp sem kellemetlen, hogy tizennégy esztendő elteltével és egy egészen más karakterű énekessel is azonnal beazonosíthatóak már az első hangok is. Jerry Cantrell ismét valami elképesztően nagyot gitározik, disszonáns, lélekölő játéka tökéletesen érvényesül még így egy jó évtized elteltével is. William DuVall remekül dalol- az más kérdés, hogy ilyen fizimiskával mindenképpen magam elé engedném a zuhanyzóban-, illeszkedik a hibernált formáció mellé, ámbár Staley-t pótolni sosem fogja tudni. Nem is lehetne. A bizarr tragédia ellenére a kelleténél nem depresszívebbek a dalok, hovatovább a régi morózus hangulat sem tűnik olyan árnyaltnak, konszolidáltan adagolják a stílusra jellemző sötétebb tónusú nótákat. Egyáltalán nincsenek flegma töltelék dalok, egyik szerzemény sem köpi arcon az eddigi aranykeretes munkásságot. Alighanem egy zseniális ajándékot tarthat a kezében az, aki nem restelli fémre éhes barátait meglepni az ünnepre. Én meg azt hiszem verhetem a fejem a falba, hogy kihagytam a csapat budapesti fellépését...