A csapat másfél éve állandósulni látszik: a szoros értelmében vett frontember, az angol Ian Siegal - aki énekel és gitáron is kitűnően muzsikál - példaképe, Tom Waits amerikai folk-blues-varieté énekes dalainak tolmácsolásának, kocsmazenéje népszerűsítésének szenteli munkásságát. A másik ász az osztrák származású, orosz művésznevet választó, de Vas megyében élő bluesman, Ripoff Raskolnikov. A harmadik nagy név a csapatban a másfél éve Kiss Tibit váltó holland rock- és bluesgitáros, Mischa Den Haring, majd a hazai művészek következnek. Az egyik legjobb hazai blueszongorista, a Hobó Blues Bandet és a Muddy Shoest is megjárt Nagy Szabolcs, a Quimby-tag ütőhangszeres- énekes- showman, Varga Livius, és a Hiperkarma két sztárja, Varga Laca basszeros és Frenk (Torma Gábor) dobos, énekes. Egy Tom Waits szülinapjára pár éve összeálló,  zenéjének megidézésével tisztelgő alkalmi együttes mára igencsak kinőtte magát: mint tavaly a büki Gyógy-Bor Napokon, most a Kobuci kertben is színültig megtelt rajongókkal a Podlovics Péter producer által kiadott új hanghordozó anyagát bemutatandó koncerten.

A felállás a Braindogs koncerteken már megszokott rendben történt. Balról jobbra a három gitáros-énekes, Mischsa, Ian és Ripoff ült, velük egy sorban billentyűi mögött jobb szélen Nagy Szabolcs. Mögötte ült bárszékén Laca, hátul, középen Frenk, majd balra a kütyüarzenállal Livius.

Még el sem ütötte a nyolcat az óra, a felspannolt zenészek már belevágtak Ian vezetésével a lemezen is kezdőszám, a Going Out West c. kőkemény nótába, persze Waits repertoárjából. (A lemez - melynek hossza korunkban elég ritkán hallhatóan 74 perc-, mind a 14 dala az amerikai rocktrubadúr szerzeménye!). A következő már az alternatív dalok kategóriájába sorolható, azt prózai betétekkel szuggesztívvé tevő Shore Leave c. opus volt. Tipikus melankolikus-rekedtes énekével ezután Ripoff adta elő Waits Everybody's Talking At The Same Time c. érzelmes balladáját, benne saját dallamos gitárrögtönzésével. Az Underground ismét Siegal színi-zenei vizsgaelőadása volt, Livius változatos ütőseinek díszítésével. A változatosság kedvéért most a kiskunsági viselet szerinti kis pörge kalapjában fellépő holland elé került a mikrofon (Chocolate Jesus), majd -újból stílust váltva latin ritmusával-, Ian a Jockey Full of Bourbon c. közismert Tom Waits-dalt nyomta le a közönség egyre fokozódó elismerését kiváltva. Nagy kár, hogy a Blind Love c. Dylan-es hangvételű folk- ballada nem szerepel a lemezen! Ezt pótolta nekünk a mindig egyénien - fekete öltönyben, cipőben, széles karimájú kalapban, piros virággal szíve fölött - öltözködő Raskolnikov, akusztikus gitárkísérettel. A kemény rock-nóta, Mischa profi gitármeneteinek segítségével, a 16 Shells From a Thirty- Ought-Six már a szomjúságról szólt. Hát igen, korunk rockkoncertjein elvétve láthatunk a mikrofon előtt a hangszeres szólók alatt vörösborából nagyokat kortyoló énekest, cigarettázó gitárost, söröző dobost. De az is igaz, hogy a Braindogs bohém hangulatú zenéjéhez nem is illett volna a mentes ásványvíz!

Ian a Cemetery Polka kuplé lágyabb hangulatával, majd az osztrák szintén unplugged hangszerelésben tolmácsolt Dirt In The Ground-jával megint a befeléfordulás perceit hozták, hogy utána Livius jöjjön elő hátulról az Ice Cream Man pörgősebb dalával. Haring vérbeli bluesra áthangszerelt, és persze általa is énekelt Heartattack and Wine c. dala igazi felpezsdülés volt, amihez átütő improvizációi is kellettek. A legnagyobb sajnálatunkra a lemezre szintén nem szereplő That Feel c. ballada volt a koncert csúcspontja. Állandó pesti koncertlátogató barátom szerint ezt a dalt minden zeneszerető embernek be kell szereznie!

Az eredeti Tom Waits remekműve, még a másik nagy piás hobóval, Keith Richards-szal is előadták egykoron (az eredetiben is közreműködik Richards - a Szerk.), de itt most Siegal mester domborított: Szabi akkordfelbontásaival hozta alá a kíséretet. És hogy igazán meggyőződjünk arról, hogy a Braindogs egy supergroup, ötödikként a bandából most Frenk jött előre a mikrofon elé, és gitárjának kíséretével a Yesterday Is Here c. örökzöldet adta elő, érett énekkel, kifogástalanul. Majd két, a lemezre nem felkerült dal következett (Low Down, Dawn In The Hole). Az előbbit az osztrák énekelte, de Siegal improvizált kiválóan a közepén egy jót, majd váltottak: a Ian által énekelt gospelben Ripoff nyüstölte a gitárját, immár felállva kényelmes székéből.

Az amerikai kocsmazenész dalainak varázsa azok egyszerűségében van: 4 akkord a szám, a refrénekben 3, énekelhető, dallamos, de sohasem gagyi sláger. Nos, ilyen volt a Downtown Train, melyben közepes sikerrel meg is énekeltetett minket a farmerje hátuljára erősített tarka kendővel, hajpánttal egyedi külsőt nyert frontember. Egy másik vonatos dal (tényleg Train Song a címe!) következett az évről évre egyre jobb hangú grazi zenész énekével, és végre Nagy Szabolcs zongoráját is megfelelőképpen hallhattuk a kíséretben. Ugyancsak ő énekelte az előbbinél dupla rekedtséggel a karibi hangulatú Hoist That Rag-et, ahol Livius is istenigazából kivirulhatott ütőhangszerei rengetegében. A banda ezután az Esőkutya című, tipikusan színpadra alkotott Waits-dalt adta elő, Siegal irányításával, aki a legendás Pretty Things énekesének, Phil Maynak előadói gyakorlatához hasonlóan párban használt maracasaival hozta a görög szirtakihoz hasonló, az extázisig fokozódó, gyorsuló ritmust. A Ripoff által tökélyre fejlesztett melankolikus rock'n'roll ékes példája volt a 2:19 c. őrület, melyet persze hogy a végére hagytak a fiúk, hatalmas gitár pörgetésekkel, hogy elérkezzünk a koncert záró számához, a That Feel mellett a legátütőbb balladához, a House Where Nobody Lives c. csodálatos balladához. Siegal szuggesztív énekét most is Szabolcs gyönyörű rögtönzött zongorafutamai tették tökéletessé.

A hangulatos, színes éjszakai fényekkel dekorált Kobuci kert feldobott közönsége nem engedte el a bandát három ráadás szám lejátszása nélkül. Az est szelleméhez idomulva kettő az egyben győztek a lassú balladák a rock-kal szemben, és ez így volt jó! Az Istambul c. kupléban Ian éneke és Szabolcs zongorabetéte mellett Laca is elengedett végre egy kitűnő basszus-szólót.                                                                                                                                                                          Az Union Square-ben Ripoff csúcsformáját hozta mind énekben, mind gitárjátékban, hogy aztán a Jersey Girl férfiasan érzelmes nótájával búcsúzzanak el tőlünk a zenekar tagjai. A dal refrénjét, a Sha- la- la- lát dúdoltuk még akkor is, mikor utolsó fröccsünket elszopogattuk a kertben, miután beszereztük a várva várt hanghordozót. Lesz mit dedikáltatnom egy hónap múlva Bükön, ahol ismét találkozhatunk velük - egy éven belül harmadszor!!!

Aki olvasót sikerült ráhangolnom zenéjükre cikkemmel, az aligha marad távol ettől az eseménytől. Ebben biztos vagyok!